Sziasztok!! Meg is hoztam az ígért karácsonyi one shot-ot, remélem, tetszeni fog Nektek! Személy szerint eddig erre a történetre vagyok a legbüszkébb. Úgy ítéljetek, hogy ez az elsö one shot-om, amit valaha írtam.
Puszi: Bo xxx
~Olivia Miller~
Megrettenve, félelemtől hevesen
dobogó szívvel álltam a Pláza bejárata előtti téren. Miért bántja? Mit tett?
Kérdések váltották egymást a fejemben, majd megráztam azt, mintha ezzel
elhessegethetném a kellemetlen gondolatokat. Szorosabban fogtam magamon a
kabátot, és úgy döntöttem, cselekszem. A téli hóesésben odafutottam a kört
alkotó tömeghez, és befurakodtam legbelülre, az „első sorba“. Gyorsan felmértem
a helyzetet – ám ebben korántsem segített a tény, miszerint egy csapat idióta
kamasz őrjöng körülöttem olyanokat ordítva, hogy „Üsd!“, „Erősebben!“ vagy
éppen „A karját törd!“ -, és amit láttam, lesokkolt. Egyből
felismertem Andrew alatt a hóban
tehetetlenül fekvő hírességet. A körülöttem tomboló tinifiúk legnagyobb döbbenetére
előreléptem, és felszólaltam:
-Andrew, elég! – mindenki
nevetésben tört ki. Hát igen, a 154 centimmel és viszonylag vékony hangommal
nem nyújtottam valami fenyegető látványt.
Csupán hárman nem nevettünk: Az exbarátom, mert tudta, mire vagyok képes;
a sztár, mert már annyi ereje sem volt, hogy felém fordítsa fejét, és én, mert
egyáltalán ne találtam viccesnek a helyzetet. Fél perc után, mikor nem reagált,
kérdőn felhúztam a szemöldököm, de Andrew nem mozdult. Valószínűleg azt
mérlegelte, hogy esik nagyobb csorba az önbecsülésén: ha egy lány megveri, vagy
ha félbehagyja a verést. Úgy tűnt, az utóbbi mellett döntött, mert hirtelen
felállt – még lökött egyet a hóban fetrengő szerencsétlenen - , és fújtatva
elviharzott, de a gyilkos pillantás nem maradhatott el irányomba. Lassan
mindenki szétszéledt, aki eddig körülöttünk volt, én pedig odasietve
leguggoltam a fiú mellé, és kisimítottam göndör haját a homlokából. Arca csupa
vér volt, és segítségre szorult. Amint feltűnt neki, hogy már nincs veszélyben,
valamint, hogy senki sincs körülötte rajtam kívül, lassan felém fordította
fejét, de látszott rajta, hogy nehezére esett a mozdulat. Nem tudtam,
felismert-e… Kinyitotta száját, de azonnal be is csukta, elnyelve egy
fájdalomkiáltást.
-Ne beszélj. Hívom a mentőket. – vettem elő
telefonom, de a mozdulat közben nem bírtam figyelmen kívül hagyni az előttem
fekvő fiú kétségbeesett tekintetét, ami nem tetszett. Felvették a telefont, én
pedig bemondtam a címet, ahol voltunk és, hogy mi történt, majd leraktam.
-Mindjárt itt vannak. Hívjak
valakit? – a göndörke eddig engem vizslató szemei most enyémekbe néztek, és
bólintott, de időm nem volt cselekedni, mert a távolban mentő szirénája
harsant. Óvatosan letöröltem a szája sarkából kitartóan szivárgó vért, és
megfogtam a kezét.
Egyre növekvő idegességgel
néztem az előttem fekvő – velem egykorú - srác gyönyörű smaragdzöld szemeibe,
melyeket olyan rég láttam, s most mégsem tudtam
igazán örülni a viszontlátásnak, mert láttam benne az üres csillogást.
Végtelen harag fogott el Andrew iránt. A mentős férfi finoman arrébb tolt, így
kénytelen voltam elengedni a sztár kezét, ám a szemkontaktust egyikünk sem
szakította meg, bár látszott rajta, hogy nehezen tud ébren maradni. Figyeltem,
ahogy felrakják a hordágyra, s ő figyelte, ahogy figyelem és alig észrevehetően
biccentett jelezve, azt szeretné, ha velük mennék. Bólintottam, egyrészt, mert
nem az én stílusom magára hagyni az ájulás szélén álló embereket, másrészt
pedig érdekelt, mi lesz Vele. Beszálltam a mentőbe, majd eszeveszett gyorsasággal
indultunk a kórház felé. Út közben figyeltem a göndör tinisztárt. Máskor
kifejezetten szép és vonzó arcát most horzsolások, véraláfutások és némi vér
csúfította, a hatalmas lila monokliról a szeménél már nem is beszélve. Bár én
magam nem szerettem a banda dalait, amiben Ő énekelt, a csapból is ők folytak,
így bandatársai nevét meg kellett jegyeznem.
Beértünk a kórházba, ahol egy
kórterembe szállították, én pedig nem tehettem mást, leültem a földre. Persze,
voltak székek is, de a föld mindig kényelmesebb. Nem sokkal később egy fehér
köpenyes orvos jelent meg előttem. Azonnal felpattantam, mire a doki felém
nyújtotta Harry pénztárcáját és telefonját egy zacskóban.
-Hogy van? – érdeklődtem.
-Kije ön a betegnek?
-A… megmentője? – kérdeztem
vissza, mire a dokitól csak egy lesajnáló pillantást kaptam.
-Csak rokonnak vagy közeli
hozzátartozónak adhatok ki információt a beteg állapotáról.
Erre a kijelentésre csak
dühösen fújtam egyet és kikapva a fehér köpenyes majom kezéből a zacskót
arrébb vonultam. Kivettem belőle a telefont és megnyitottam a telefonkönyvet.
Rövid keresgélés után – olyan nevekkel találkoztam, mint Ed Sheeran, Beyonce és
társaik – megtaláltam Liam nevét, és rányomtam a „Hívás“ szócskára a kijelzőn.
A második csörgésre fel is vette az említett személy.
-Szia!
-Ömm.. Helló. Olivia Miller
vagyok, és … -itt elhallgattam, mert a másik oldalról először irdatlan nagy
ordítást hallottam, majd hangos nevetést.
-Louis! Vidd a hajam közeléből
azt az ollót!
-Nyugi Zayn! Csak igazítani
akartam rajta, mert… -eddig hallottam, majd egy ajtócsapódást, és ismét csönd
lett.
-Ne haragudj. A srácok néha
picit…. Hangosak. – hallani lehetett, ahogy mosolyog. – Szóval, mit akartál
mondani? És ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért Hazzáéról telefonálsz?
-Hát, igaziból nem tudok
semmit, csak a végére értem oda, így Andrew-t még le tudtam állítani. Most az
egyik kórházban vagyunk. Mielőtt jöttek a mentők, kérdeztem, hogy hívjak-e
valakit, mire csak bólintani tudott. Nem bírt megszólalni, de sejtettem, hogy
rátok gondolt. Most vizsgálják. – hadartam el egy szuszra. A vonal másik végén
idegesítő csönd volt, majd végül beleszólt Liam:
-Harry kórházban van? És ki az
az Andrew?
-Igen, de remélem, nem esett semmi komoly baja. Andrew pedig… az idegbeteg exem.
-Jó, várj. Melyikben vagytok? Mármint kórházban. –
miután megmondtam, folytatta – Odamegyünk. Öt perc és ott vagyunk. Addig szépen
kérlek, maradj ott.
-Persze – bólintottam, pedig
tudtam, hogy nem látja. Letette.
Visszaejtettem a telefont a
zacsiba és előhalásztam az enyémet, ami eddig a zsebemben pihent. Tárcsáztam
barátnőm, Jessica számát. Szokása szerint egyből felvette.
-Hol vagy csajszi? Fél órája
várok rád bent a Plázában. Bocsi, de kint már halálra fagytam.
-Csak fél? Nekem többnek tűnt –
tűnödtem el, majd folytattam. – Egyébként sztárokat mentek, tudod, mint minden
nap.
-Na! Ma ki van terítéken?
-Harry Styles.
-Mi?! – igen…barátnőm kissé
fanatikus, és mellesleg alig tud valamit a múltamról.
-Igen. De nyugi. Majd elmesélek
mindent. Csak azért hívtalak, mert ugrott a karácsonyi vásárlás. Nem baj?
Figyelj, mennem kell – szóltam, mikor megpillantottam a közeledő One
Direction-ös fiúkat – Szia.
Mire elraktam a készüléket, a
srácok is odaértek hozzám. Bevallom, félőrült tekintetük és zihálásuk kicsit
megijesztett, de a körülményekre való tekintettel elnéztem nekik.
-Na, mi történt?– Liam szólalt
meg először.
-Sziasztok – nyújtottam kezet.
–Olivia Miller vagyok, de mindenki csak Liv-nek hív.
-Chipset? – nyújtotta felém a
szőkeség a kezében tartott zacskót, mire megráztam a fejem.
-Nem, köszi. Szóval. Úgy volt,
hogy odamentem a plázához, ahol a kis tinik kört alkottak, és üvöltöztek.
Odaérve hozzájuk befurakodtam előre, hogy lássam, mi történik, és egyből
felismertem a volt barátomat, Andrew-t. Mielőtt még bármit gondolnátok, nem
tartom vele a kapcsolatot, az egy pszichopata, tök simán nekiront bárkinek.
Tehát éppen a sztárt ütötte, mikor közbeszóltam. Régebben volt egy kis…
khm…incidensünk, miután megtanultam verekedni, és ezt a tudásom az a vadállat
magán tapasztalhatta. Így, miután szóltam neki, kis hezitálás után otthagyta a
göndört. Én meg odamentem, már ne is haragudjatok, de elég rosszul nézett ki,
így hívtam a mentőket, és most itt vagyunk. – fejeztem be a rövid ismertetőt. A
fiúk arcán aggódást és idegességet láttam – Kijött az orvos, ezeket ideadta –
nyújtottam át a zacskót Harry cuccaival -, de nekem nem mondott semmit, mert
„csak rokonnak vagy közeli hozzátartozónak adhat ki bármilyen információt a
beteg állapotáról“. Meg tudtam volna fojtani.
-Köszönjük, hogy szóltál, meg,
hogy elkísérted, és… hogy megmentetted. – mondta Louis, és láttam rajta, hogy
komolyan gondolja.
-Nincs mit. De hogy-hogy nem volt vele testőr?
-A boltba egyedül is le tudunk
menni. Illetve most már kételkedem benne. És mit csinált Harry, amiért
megverték?
Visszanyeltem a megjegyzést,
miszerint nem vagyok sem a bébicsősze, sem időutazó, sem ő, valamint
gondolatolvasói képességeim hiánya is erősen akadályoz e kérdés
megválaszolásában, és csak annyit mondtam:
-Nem tudom. Andrew-nak nem
mindig kell indok. Lehet, hogy nem volt szimpatikus neki a Sztár feje.
-Van neve is! Harry. –
zsörtölődött Zayn.
-Jól van, akkor Harry feje.
Ebben a pillanatban kilépett a
kórteremből ugyanaz a fehér köpenyes majom, aki előzőleg is, mire a fiúk mind
odarohantak, én pedig utánuk siettem, hogy halljam, mit mond a doki.
-Rendbe
jön. Megrepedt az egyik bordája, valamint az arcával is jól elbántak, gondolom,
a karjával védte, mert a jobb karja is megrepedt. Nagyon kicsin múlott, hogy nem tört. Kap
gyógyszereket, de pár napig bent tartjuk.
Miután végzett, nem bírtam ki,
felcsattantam:
-Most komolyan. Ezt olyan nehéz
lett volna nekem elmondani?!
-Nyugalom kisasszony, csak a
munkámat végzem.
-Maga csak ne mondja meg nekem,
mit csináljak! Ki maga? Az apám? Akkor nyugszom meg, ha úgy akarom! – vágtam le
egy gyors hisztit, majd egy halk „Bocsánatot“ motyogva arrébb mentem. Nem
sokkal később a fiúk is jöttek utánam.
-Nemsoká bemehetünk hozzá.
-Remek. Akkor én megyek.
-Máris? Ne, jössz be hozzá? –
kérdezte Zayn, mire csak szomorúan ingattam a fejem.
-Nem. Jobb, ha nem tudja, ki
vagyok. – s ezzel elköszönve ott hagytam az értetlenül álló fiúkat.
~Harry
Styles~
Iszonyatosan sajgott mindenem,
és az utolsó emlékem, hogy beraknak a mentőautóba – amiről fogalmam sem volt,
hogy került oda – és Ő is beszáll. Mikor – nem tudom, mennyi idő után –
kinyitottam a szemem, már nem volt ott a lány. Helyette azonban ott voltak a
fiúk. Hogy az „ott“ pontosan mit takar, arról fogalmam sem volt, ezért
próbáltam megkérdezni, de nem jött ki hang a torkomon – ami megrémített. Meg
akartam tudni, hol van a lány, miért vagyok ott, ahol, valamint, hogy mi
történt pontosan. Nem volt erőm, hogy felemeljem a kezem, vagy, hogy
megszólaljak. Fel akartam ülni, de amint megtámaszkodtam testem két oldalán,
hogy felnyomjam magam, éles fájdalom hasított bekötözött jobb kezembe, és
megszédültem, így visszahanyatlottam párnámra. Még láttam a fiúk aggódó
tekintetét, majd újra álomba merültem.
~*~
Legközelebb arra ébredtem, hogy
valaki tűt döfött a karomba. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a srácok még mindig itt szobroznak, csak
helyet adtak a fájdalmat okozó nőnek. Mikor kiment, rekedtes hangon
megszólaltam:
-Hol vagyok?
-Mindenki felém kapta fejét, és
elvigyorodtak, végül Louis szólalt meg:
-Kórházban. De remélem, nem
sokáig lazsálsz, mert vár a munka! – vidám volt a hangja, amit jó volt hallani.
-Hogy kerültem ide?
-Megvertek. A Plázánál. Tegnap.
– Ír barátom szavaira hirtelen minden beugrott.
Mentem a bevásárló központhoz,
halkan énekeltem, ahogy szoktam, mikor valaki megbökött. Hátrafordultam, és ott
állt egy elég nagydarab gyerek, Andrew (volt évfolyamtársam, de azóta
elképzelhető, hogy bukott egy párszor), és mögötte néhány csatlósa. Leráztam a vállamról a
kezét, és otthagyva indultam be vásárolni, mikor ismét meglöktek, és ekkor már
kissé idegesen fordultam vissza.
-Mi van már?
-Semmi. – nyújtotta el az „e“
betűt Andrew gúnyosan. Megrántottam a vállam, és mentem tovább. Aztán, mikor a
lépcső előtt harmadjára is meglökött, hátrafordulva kezdtem bele mondandómba:
-Mi a sza….- itt elakadtam,
mert ahogy fordultam, erős ütést éreztem az arcom bal oldalánál. Azonnal
odakaptam kezem, és miközben tapogattam egyre dagadó arcom, néztem, ahogy a
hústorony a jobb öklét rázza.
-Ember! Megvesztél? Mi volt
ez?!
-Ajándék. – vigyorodott el
gúnyosan. Éreztem, hogy itt nincs vége a történetnek. Innentől minden homályos.
Egyszerre hárman kaptak el, én pedig akárhogy védekeztem, erősebbek voltak. Egy
ideig próbálkoztam a szabadulással; ők is kaptak, de túlerőben voltak: Ahogy
ütöttem egyet, a másik kettő lefogott. Időközben egyre több, nálam fiatalabb –
talán középsulis – srácok gyűltek körénk, és mindenfélét üvöltöztek, ezzel is
bátorítva Andrew-t és társait. Aztán valahogy a földre kerültem, és aljas módon
rugdosni kezdtek, ahol értek. Addigra már annyi erőm sem volt, hogy védekezzek,
de kényszerítettem magam, hogy karommal mégis védjem a fejem. Szinte hallottam,
mikor az egyik találat hatására reccsent egyet az egyik bordám, a másik
hatására pedig a karom. Ekkor Andrew fölém térdelt, és ököllel püfölt. Szépen,
sorban: Jobb horog, még egy, majd egy bal. Védtem a karommal az arcom – el sem
tudtam képzelni, hogy nézhetek ki, de addigra ez vált legkisebb problémámmá -,
de ez nem akadályozta meg, megállíthatatlanul ütött, rúgott, ahol ért. A
szemében veszedelmes fény csillant, ami megrémített. Éles fájdalmat éreztem a
fejemnél, és pár pillanatra minden elsötétült. Mikor magamhoz tértem, már senki
nem volt körülöttem Rajta kívül. Iszonyúan sajgott mindenem.
Amennyire tudtam, megráztam a
fejem, hogy újra a fiúkra tudjak koncentrálni.
-És ti azóta bent vagytok? –
szinte elérzékenyültem. Szinte. Na jó, meghatott a dolog, mert milyen rendes
dolog már!
-Persze. – mosolygott rám teli
szájjal Niall. Meg sem lepődtem: hamburgert majszolt.
-És… hol van a lány? – erre a
kérdésemre mind elhúzták a szájukat, majd végül Zayn szólalt meg.
-Elment. Még tegnap, miután az
orvos megmondta, hogy vagy.
-Miért? – kis hezitálás után
válaszolt csak:
-Azt mondta, jobb, ha nem
tudod, ki ő. – ez úgy ért, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ismét.
-De… meg akarom neki köszönni.
-Hát, úgy néz ki, engem
leváltottak. Eddig én voltam Superman, most ő lett a te Superwoman-ed. Vagy
lehetnénk társak! – csillant fel Lou szeme – Majd varratok neki olyan szexi
szuperhősrucit! – egyre inkább lelkesedett. Rájuk mosolyogtam, majd lecsuktam a
szemem. Azonban fél pillanattal később ajtónyitódást, majd egy rég nem hallott,
de annál édesebb hangot hallottam, amit azonnal elismertem. Nem aludhatok el
épp most! Gondoltam, de nem volt elég erőm kinyitni a szemeim, hogy megbizonyosodjak
igazamról. Arról, hogy tényleg Őt hallom.
~*~
Éreztem, ahogy puha kezek
simogatják kézfejemet, a tipikus, mégis édes illat az orromba kúszott, amitől
azonnal kipattantak szemeim. Egy pillanatra elvakított a szoba fehér falairól
visszaverődő fény, majd amint szemeim megszokták a világosságot, egyből Őt
kerestem tekintemmel. Mikor megtaláltam – az ágyam mellé húzott széken ült,
egyik kezével az éppen olvasott könyvet tartotta, másikkal pedig óvatosan
simogatta kezem, mintha attól, félne, bármelyik pillanatban elhúzhatom -,
elmosolyodtam. Nem vette észre, hogy felébredtem, sem azt, hogy ő nézem. Nem
szólaltam meg, mert egyrészt fogalmam sem volt arról, mit kéne mondanom,
másrészt pedig még órákig tudtam volna gyönyörködni benne. Ahogy csodáltam azt
a rég nem látott, gyönyörű arcát, az azt keretező barna fürtöket, Őt, egy
pillanatra elfogott az a régi érzés, aminek hatására véletlenül megszorítottam
a kezét. Riadtan felnézett, majd ahogy meglátta, hogy már nem alszom,
elvigyorodott.
-Na, mi van veled Szupersztár?
Túlélted? – kérdezte viccesen, de a hangjából kihallottam a mindig ott bujkáló aggódást.
Másnak nem tűnne fel, de őt jobban ismerem magamnál is.
-Betonból vagyok, nem tudtad?
Mit vártál? – vigyorogtam.
-Hát, úgy is nézel ki, mint a
beton, amit jól megtapostak. Adhatok puszit? – kérdezte félénken.
-Neem! Dehogy. Kizárt dolog. –
mondtam, de belenevettem a mondanivalómba. – Persze, hogy adhatsz.
Megtisztelnél. Ha fel tudnám emelni a kezem, valamint, ha lenne kalapom,
megemelném. – elmosolyodott, majd felém hajolt, és az arcomra nyomott egy
puszit. Áramütésként ért az érintése, és ráébredtem, hiányzott, hogy évekig nem
beszéltünk. Akkor is, ha haraggal váltunk el.
-Szia, Liv. – eszembe jutott,
hogy még nem köszöntem. Miközben leült, észrevettem a fiúkat, akik a kórterem
folyosóra néző ablak külső oldalán álltak, Liv mögött és a szemöldöküket kérdőn
felhúzták. – Hogy kerülsz te ide?
-Én hoztalak be. Mármint a
mentő, de én szóltam nekik. – hála öntött el szavaira.
-Köszönöm.
-Ugyan, felesleges, és, már
bocs, hogy ezt mondom, de jobban örültem volna, ha nem kell behozatni.
Gondoltam, rákérdezek.
-Úgy hallottam, hogy tegnap
azért mentél el, mert nem akartad, tudjam, ki vagy. – szavaimra zavartan
lesütötte szemeit, és csak néhány másodperc múlva nézett szemeimbe.
-Mert úgy gondoltam, felesleges
feltépni a régi sebeket. – mintha kést döftek volna a szívembe.
-De… miért? – borzalmasan
zavart, hogy ő jobban tudja, mi is van most, mint én, és, hogy határozottabb.
-Mert nekem fáj. Talán jobban,
mint mikor megtörtént. Felesleges olyan emlékekhez ragaszkodnunk, amik már nem
lehetnek teljesen a mieink többé. Csak
imitálhatjuk, de te is megváltoztál, ahogy én is. Nem játszhatjuk meg, hogy
semmi sem történt, mikor mindketten tisztában vagyunk a történtekkel. Nekem fájt. Talán neked is. És én nem tudnék rád úgy tekinteni, mint egy barátra, aki nem
bántott. Ha rád nézek, az emlékek előtörnek. És én nem akarok a múltban
ragadni. Valamint nézzünk szembe a ténnyel: te egy sztár vagy, én pedig egy
átlagos, londoni lány.
-Oké… érvelés mester fokon.
-Ezt most ne vicceld el. –
ekkor jelzett a telefonja, amit elővett, majd felnézve belőle így szólt. - Ne
haragudj, de mennem kell. Holnap jövök, és holnapután is, és ameddig csak kell,
minden nap.
Ezzel összepakolt, és puszit
nyomva homlokomra elhagyta a kórtermet. Mintha semmi fontosat nem mondott volna! Mintha
csak az időjárásról beszélgettünk volna…
-A fiúk abban a pillanatban,
ahogy Ő eltűnt, egyszerre rontottak be.
-Mi volt?
-És az a puszi?
-Mit mondott?
-Szép lány. - vigyorgott Zayn.
Nem is sejted, mennyire. - gondoltam,
de csak annyit mondtam:
-Semmi, igen, adott, semmi jót,
és az. Gyönyörű. – elmosolyodtam a gondolatra, hogy nem is olyan régen még az
enyém volt. Aztán el is komorodtam, mert eszembe jutott, mit tettem utána.
Talán igaza volt... A fiúk elég furcsán néztek rám, lehet, hogy azt várták,
megszólaljak.
-Baráti puszi volt, ne
kombináljatok. Nem lesz semmi. Régen volt, de… annak már vége. Amit pedig
mondott, az a múlt és a jövő tisztázása volt.
-Miért, mi volt régen? –
kérdezte halkan Liam, ezzel jelezve, hogy ha nem szeretném, akkor nem kell
elmondanom nekik, pedig tudtam, mennyire szerették volna tudni. Viszont
felesleges lett volna tagadni, főleg előttük, így hát hatalmasat sóhajtva – már
amekkora akkor tőlem tellett – belekezdtem.
-Akkor történt, amikor a
szüleim elváltak. Együtt voltam Liv-vel, akkor másfél éve. Minden jó volt, de
ahogy az lenni szokott, történt valami, ami belerondított a képbe. A szüleim
bejelentették, hogy válnak, ami megviselt, de megláttam őt az egyik
osztálytársunkkal. Ez így sok volt, és amellett, hogy megvertem a gyereket,
aznap este bődületesen sokat ittam, és részegen… megcsaltam. Tudtam, hogy az
ilyenre nincs mentség, és azóta is bánom, hogy ezt tettem, mert ott csesztem el
mindent. Természetesen furdalt a lelkiismeret, így bevallottam neki, és miután
megtudtam, hogy csak a házit köszönte meg a srácnak egy öleléssel, bocsánatot
kértem a gyerektől, de Olivia, egyébként teljesen érthető módon, azonnal
szakított velem, és azóta nem beszéltünk. Suliban sem, sehol. Hónapokig
próbáltam vele kapcsolatba lépni, mindent megpróbáltam, de mintha fel sem
tűntek volna neki a próbálkozásaim. Aztán félretettem az ügyet. És most, hogy
van rá lehetőségem, előveszem, próbálok helyrehozni mindent. Már amennyire
lehet. – fejeztem be, a fiúk pedig úgy néztek rám, mintha meg sem lepődnének
rajtam.
~Olivia
Miller~
Ígéretemhez híven, egy hétig
minden nap bementem Harry-hez. Próbáltam úgy időzíteni, hogy a másik négy fiú
ne legyen bent, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, de legtöbbször nem jött
össze. Minden nap órákat beszélgettünk, akár ott voltak a fiúk, akár nem, és
éreztem, hogy az elmúlt években mennyire hiányzott. Bár nem bocsátottam meg
neki, mégis, megnyugtatott, hogy újra a mindennapjaim részévé vált. "Akkor
jövünk rá, mennyire hiányzott valaki, mikor újra vele vagyunk." Ezt a mondást
egyre igazabbnak éreztem.
Ő elmesélte, milyen az élet
sztárként, hogy néha megőrjítik az őrült rajongók, hogy a fiúk nélkül tuti,
hogy elszállt volna, hogy mennyire szereti őket, és a családjáról is beszélt.
Örültem, hogy Gemmáék is jól vannak, velük sem beszéltem a régi… incidens óta.
Én pedig meséltem arról, hogy utána csak egy barátom volt, Andrew, de akkor még
nem volt ilyen... ilyen vadállat. Viszont a fájdalmasabb részeket nem osztottam
meg vele. Még nem voltam rá képes. Nem bíztam benne annyira. Elmeséltem, hogy most fősulira járok, de téli
szünet van, hogy a szüleim is jól megvannak, hogy azóta született egy kishúgom
és egy kisöcsém, akik ikrek: Lottie és Emory, valamint, hogy van, ami nem
változott: Imádok olvasni.
Ma, amikor épp barchobáztunk,
bejött a foki, amitől már nem kaptam frászt. Először nagyon megijedtem, azt
hittem, baj van, de, mint kiderült, csak ellenőrizni jött. Akkor. Azt hittem,
ma is erről van szó, azonban legnagyobb meglepetésemre megállt előttünk, és
mosolyogva így szólt:
-Ha minden jól megy, holnap
hazamehet.
Ennyi, és kivonult. Én meg
örömömben majdnem Harry nyakába ugrottam. Napról napra jobban szerettem. Az,
hogy nem szállt el önmagától és, hogy úgy tudtunk beszélgetni, mint régen,
onnan, ahol abbahagytuk, kezdte velem elfeledtetni a régi dolgokat. Teljes
erőmmel azon voltam, hogy barátként tekintsek rá – ez egyre jobban ment -, régi
csalódás helyett.
Gyorsan felhívta a fiúkat, akik
közölték, hogy bejönnek, öt perc és itt vannak. Így is volt, pár perc múlva
betoppantak, és mikor menni akartam, hogy ne zavarjak, a fiúk összenéztek, és
Zayn az ajtóhoz lépett, elzárva az utamat, Liam és Louis pedig elkaptak a két
kezemnél és lábamnál fogva, és nem eresztettek. Kapálóztam, de a két fiú erősen
tartott, esélyem sem volt.
-Jó, maradok. – erre a kijelentésemre
Niall felugrott, és lejtett egy gyors táncot – Waka, waka -, majd, mintha mi
sem történt volna, visszaült, mi pedig rázkódtunk a nevetéstől. A fiúk
letettek, és Zayn is elállt az ajtóból.
Mondanám, hogy partiztunk, de
nem hiszem, hogy az automatás kakaó és kávé, valamint a pizza és a kórházi
koszt bulikajának számít. Viszont a hangulat jó volt. A fiúk rögtönöztek nekem
egy koncertet, a capella. Be kellett valljam, tetszettek a dalok. Nem csak
azok, hanem az előadásmód is, mert csak úgy sugárzott a fiúkból, hogy élvezik
az éneklést, hogy szeretik csinálni. Nem sokkal később -8 óra fele-, a fiúknak
menni kellett, és én is készülődni kezdtem.
-Mész?
-Igen, már feküdnöd kell. –
elmosolyodtam a mondat abszurditásán…
-De nem akarok egyedül maradni
az utolsó este. – bevetette kiskuyatekintetét, aminek nem, vagy csak nagyon
nehezen tudok ellenállni.
-Ne csináld ezt, Harry.
-Mit? – vigyorodott el ártatlan
arccal.
-Ezt. A szemeddel.
-De nem is csinálok semmit!
-Dehogynem! Tudod, hogy nem
maradhatok! Hol aludnék?
Kérdésemre arrébb húzódott, és
megpaskolta a maga mellett üresen maradt ágyrészt.
-Hát itt!
-Arrgh. Megőrjítesz. – vettem le
a kabátom, mire még nagyobb vigyor terült el a göndörke arcán. Cipőm is lekaptam,
majd lekapcsoltam a villanyt a szobában, és felnyomtam a karácsonyi világítást –
a héten minden kórterembe raktak egy-egy karácsonyi égősort az ágyak fölé -, majd befeküdtem Harry mellé. Amint hozzám ért, óvatosan átölelt, hogy jobban, kényelmesebben
legyünk és melegítsük egymást, eszembe jutott Andrew, az, hogy mit csinált, és
megremegtem, amitől Harry azonnal elhúzódott volna, de elkaptam a kezét, és
visszahúztam. Kimondhatatlanul örültem, hogy nem vagyok egyedül.
-Mi történt? – kérdezte halkan.
Hazza lágy hangja nyugtatóan hatott sajgó szívemre és enyhítette a szörnyű emlékek
súlyát. Úgy éreztem, elmondhatom neki. Nem, mint „Az Exnek“, hanem, mint barátnak.
Lassan belekezdtem:
-Andrew-val egy évig voltam
együtt. Jól működött minden, de én nem akartam lefeküdni vele, hiszen csak 16
voltam. Ő viszont akarta. Fáradhatatlanul próbálkozott, én pedig hárítottam.
Aztán egyszer túl messzire ment, nálam pedig elszakadt az a bizonyos cérna, és
lekevertem neki egyet. Mint tapasztaltad, Andrew egy vadállat. Pofonom hatására
bevadult, és… - itt egy pillanatra elcsuklott a hangom, a könnyek az emlékek
hatására patakzottak le az arcomon, de összeszedtem magam, és befejeztem. – és
akkor akaratom ellenére lefeküdtünk. – mondtam ki. Szavaimra a
mellettem fekvő fiú teste megfeszült, én pedig még hozzáfűztem:
-Senki nem tud róla azóta sem,
csak neked mondtam el. Ezután megtanultam megvédeni magam. – nem hibáztattam,
amiért nem szólalt meg. Nekem a mai napig nem sikerült feldolgozni.
Úgy öt perc után szorosabban
ölelt magához, és megszólalt:
-Sajnálom, hogy ez történt.
Elmosolyodtam,annyira édesen
mondta ki ezeket a szavakat.
-Nem tehetsz róla. –
megkönnyebbültem. Mintha az, hogy elmondtam neki, mi történt, semmissé tette
volna. Mintha Ő levette volna a vállamról a terhet. – Köszönöm… hogy
elmondhattam. – fordultam meg az ölelésében, hogy a szemébe tudjak nézni.
Elmosolyodott, nyomott egy puszit a homlokomra, majd lehunyta szavait. Én még
egy ideig figyeltem az ablakon túl szállingózó havat, és azt gondoltam, az,
hogy visszakaptam, egy olyan karácsonyi ajándék, mely mindennél többet ér; majd
én is követtem Harry példáját és álomba merültem.
Hajamat simogató keze
megnyugtatott, és azt sugallta: Nem hagyom, hogy bántsanak.
Imádom!!!!!!!!!!*-*
VálaszTörlésDe édes vagy!! Köszönöm! :3 És a sok segítséget is! :D <3
TörlésNgon jó lett ^^ Imádtam és ezek után büszke is lehetsz magadra :DD Nagyon aranyos lett :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! Örülök, hogy tetszik! <3
Törlés