3. fejezet - @NiallOfficial

Halihó! Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hozom a részt, de egész délután sütöttünk anyummal, és még átnéztem a one shot-ot, amit Nektek hozok, tervezhetően jövő hét szerdán. Alig várom, hogy lássátok, kifejezetten meg vagyok vele elégedve, remélem, Nektek is tetszeni fog, ahogy ez a rész is. :)

Jó olvasást!

Ui.: A dőlt betűs részek, valamint az ilyen jellel: "~" kezdődő mondatokat vagy jelbeszéddel mutogatják, és hozzámondják, hogy mit jelent (társaságban), vagy csak simán mutatják.

Bo xxx

~Mira~

Amint beléptem a házba, rohantam a szobám felé. Átöltöztem, majd megnéztem, anyu mit csinál. Nem lepődtem meg: mikor beléptem, az íróasztalnál, kezére borulva aludt, a lámpa mellett és a földön üres sörösdobozok és üvegek hevertek. Nagyot sóhajtva mentem oda hozzá,hogy átsegítsem az ágyra. Miután kényelembe helyeztem, elindultam a buszmegállóhoz, ugyanis az óra mutatója igencsak közeledett a 3 órához, mikorra nekem bent kéne lennem. Így sietve haladtam a buszmegálló felé. Az a jó, hogy Waverly minden hónapban megveszi nekem a bérletet(már csak a suli miatt is). Éppen odaértem a buszmegállóhoz, majd felszállva felmutattam a bérletem, és bevágódtam hátra, az ablak mellé. Pár perc múlva meg is érkeztünk a megfelelő buszmegállóhoz, ahol én leszálltam, és besétáltam az épületbe. Hatalmas építmény volt a Sunshine főépülete, ugyanis itt nem csak süketekkel foglalkoztak, hanem vakokkal, némákkal, mozgáskorlátozottakkal, volt kórházi részleg is, sőt, az egyik szárnyban lakhattak is gyerekek. Fantasztikus hely, és ha nem játszom a hozzám hasonlóan halláskárosult gyerekekkel, akkor általában átmegyek a másik szárnyba, és besegítek. Imádok itt lenni.

Akik délutánonként dolgoznak, rendszerint önkéntesek, így nem kapnak pénzt, de ez senkit nem zavar. Például én is felettéb örültem volna, ha kapok segítséget, és nem egyedül kell megtanulnom a jelbeszédet. Rajtam kívül még sokan vannak, akik már évek óta visszajárnak szinte minden nap. Ilyen Liz, Dylan, Daniel és Mary is. Két éve együtt dolgozom mind a négyükkel, és bár mind egészségesek, egyáltalán nem éreztetik velem, hogy én nem vagyok az. Sietve mentem fel a 2. Emeletre, és kerestem meg a „termemet“. Bent már vártak a gyerekek, és az előző nap tanult kézjeleket gyakorolták, olvastak, vagy csak szimplán játszottak. Mosolyogva fordultak felém, ahogy észrevettek és futottak oda hozzám megölelni. Hozzám kerültek a kicsik, azaz a 3-6 éves gyerekek.

~Sziasztok! – köszöntöttem őket az első alkalommal megtanult kézjellel.

~Szia! – szinte egyszerre köszöntek vissza.

~Mira! Rángatta meg a nadrágom Melissa.~ Tylor nem hagy békén! Folyton húzogatja a … - itt elakadt,  de elővett egy lapot, és felírta rá, amit szerett volna:

„Copfom“

Elmutogattam megmutattam, hogy van kézjellel amit nem tudott, aztán megszidtam az említett fiút is. Levettem a pulcsim, majd leültünk egy körbe a puha szőnyegen.

~Bánnátok, ha behoznék valakit a jövő héten? Nagyon aranyos, ma találkoztam vele.

~Ki az? Hogy hívják?

~Niall.

~Milyen Niall?

~De kíváncsi valaki! – mosolyogtam ~Niall Horan. Egy bandában énekel..

~One Direction?

~Igen, valami ilyesmit említett.

~Jöhet! – nos igen. Mimit nem nagyon akadályozza a halláskárosodás, oda van a legtöbb sztárért. Ha pedig énekes, akkor lényegtelen, hogy nem hallja őket, megelőlegezi nekik a jó hangot.

~Na. Most, hogy ezt megbeszéltük, el kellene dönteni, mit játszunk ma.

A gyerekek megrohamoztak az ötleteikkel, majd mikor biztosítottam róla mindenkit, hogy az összes játékot kipróbáljuk, ujjongani kezdtek, majd belefogtunk. Ezzel el is ment a délután, hiszen öt óra sebesen elrepül. Miután mindekiért jöttek  – vagy  felvitték őket a szobákba - , én is indultam volna, amikor megjelent Anne. Megkért, hogy maradjak még egy fél órát, mert Katie anyukája csak akkor tud jönni. Természetesen maradtam, és kértem engedélyt, hogy kimehessünk sétálni. Miután megkaptuk Anne beleegyezését - azzal a figyelmeztetéssel, hogy nem mehetünk messzire - , elindultunk. Mivel Katie még csak 3 éves – ezzel a legfiatalabb is a csoportban –, felvettem, és úgy sétáltam el vele a legközelebbi játszótérig. Ott letettem, és fogócskáztunk egy negyed órát, meg hintáztattam, aztán visszaindultunk, mert tudtam, mindjárt jönnek érte. Mire visszaértünk, pont jött is Katie anyukája, aki adni akart pénzt azért, mert vigyáztam a lányára még fél órán át, de természetesen nem fogadtam el. Vagy tíz percig biztosan győzködtem, míg végre visszatette a pénzt a tárcájába. Mondtam neki, hogy ez a dolgom, és amúgy sem munka, szívesen vigyázok rá máskor is. Mosolyogva bólintott, még egyszer megköszönte a segítséget, majd távoztak, és én is útnak indultam. Eredetileg még bementem volna segíteni Dylan-nek, de láttam, hogy boldogul, így megbeszéltük, hogy jövőhéten megyek be. Felszálltam az első buszra, ami – nekem – jó irányba tartott, és kibámulva az ablakon csodáltam London egyre sötétedő utcáit. Gyönyörű volt…

Mire hazaértem, Waverly már otthon volt. Megvárt, hogy együtt tudjunk vacsorát csinálni, de mindketten mást akartunk, így végül megegyeztünk abban, hogy apa kedvencét csináljuk: bundáskenyeret.

Gyorsan elkészítettük, és miközben ettünk, beszélgettünk. Ez mindig vicces, mert mindketten zsíros kézzel mutogatunk.  Nővéremmel is könnyen tudtam kommunikálni, egyike volt azon keveseknek, akik önként és zokszó nélkül tanulták meg a jelbeszédet. Amit pedig nem tudott, azt leírta.

~Milyen volt a stúdióban?

~Jó, és ami még jobb, hogy holnap belefogunk egy új koreográfiába!! Az egyik fiúbanda koncertjére kellenek táncosok. Alig várom! – csillant fel a szeme. Persze, Wave imádott táncolni, az az élete. Nem telt el úgy nap, hogy ne mozogna, táncolna legalább fél órát. Imádtam nézni.

~De jó!! Ugye majd nézhetem? És apánál mi volt?

~Természetesen. Nem is merném színpadra állítani a véleményed nélkül. Apunál meg nem sok. Hoztak megint egy csomó könyvet – mikor látta, hogy erre még nagyobb vigyorral figyelek rá, felnevetett. ~ Tett félre neked párat, majd menj be értük. De lehet, hogy haza is hozza.

Egyébként is szerettem a nevelőapámat, de mikor kaptam tőle könyvet… olyankor egyszerűen istenítettem.

~És veled mi volt ma?  Sikerült lefoglalni magad?

~Igen! Szóóval, elmentem futni, akkor még semmi nem történt. Hazajöttem, majd úgy döntöttem, visszamegyek a Hyde Parkba olvasni. Tudod, mennyire bele szoktam merülni a könyvekbe. Azt vettem észre úgy másfél óra után, hogy megáll valaki előttem. Leült, persze megkérdezte, hogy szabad-e, aztán beszélgettünk. Nagyon aranyos volt, sétáltunk, meghívott kajálni, nevettünk, és nem zavarta a problémám!! Niall-nek hívják, és egy bandában énekel. Vagyis ezt mondta. – régen imádtam beszélni, és ezen a hallás károsodás sem változtatott. Persze jeleléssel nyilván könnyebb, mint írni, de például a szőkeség esetében ma nem bántam, hogy körmölnöm kellett.

~Niall? Horan? – kerekedett el a szeme.

~Igen…

~Az ő koncertjük koreográfiáját csinálom én!

~Hűű! Az jóó. Akkor, gondolom, gyakrabban leszek bent a stúdióban. Már ha nem baj.

~Dehogy, én örülök neki.

Időközben befejeztük a vacsorát is, és visszamentünk közös szobánkba, hogy kiválasszuk, mit fogunk nézni. Míg nővérem elment zuhanyozni, én csekkoltam a mail-jeimet, és felnéztem Twitterre is. A közösségi oldalon több, mint  20.000-rel gyarapodott követőim száma, amit nem annyira értettem, így rámentem a „kapcsolatok“ fülre, és már meg is találtam a választ fel nem tett kérdésemre. Egy megjelölésem volt:

@NiallOfficial: @Mira_Black Fantasztikus nap volt veled! Örülök, hogy találkoztunk. ♥

Erre a tweet-re jött valami iszonyat mennyiségű válasz, egy csomóan kedvelték és megosztották, eddig. És a válasz adók száma percről-percre nőtt. Válaszoltam rá, mert örömmel töltött el, hogy nem szégyenli a… hát, engem. Alapvetően jóban vagyok az önbizalmammal, de néha meginog, és olyankor veszekszünk.

@Mira_Black:  @NiallOfficial Én is nagyon örülök, köszönöm ezt a csodálatos napot és a csirkét ;) Finom volt ♥

Ezen kívül semmi izgi nem történt. Illetve de, egy valami: Emily feltöltött egy képet magáról. Szóval bulizni volt. Írtam neki, hogy majd mesél, aztán kiléptem, és megnyitottam a mail-fiókom. Meglepődve vettem észre, hogy kaptam levelet. Persze a sok spam mellett.

Mosolyogva olvastam Niall levelét, melyben leírta, hogy a srácok szívesen találkoznának velem. Kétségbeesetten tekintettem az épp mellém telepedő nővéremre. Elolvasta a levelet, és értetlenül meredt rám.

~Mi az?

~Ők sztárok. Beképzelt, öntelt, gazdag sztárok. Kinevetnének, ha megtudnák, hogy… hogy nem vagyok normális.

~Ne ítélkezz, míg nem találkoztál velük. Niall biztosan nem barátkozna velük, ha olyanok lennének, mint ahogy te elképzeled őket.

~Igazad van… - tűnődtem.

~Nem szoktad még meg? – bökött oldalba könyökével.

Szóval hozzáfogtam megírni a válaszlevelet.

„Szia Niall! Hát, mindenképp találkozunk, ugyanis a nővérem fogja koreografálni a koncertetekhez a táncot. Szóval a próbán ott leszek, meg, gondolom, ti is, és nehéz lenne nem találkozni. Nagyon jól éreztem magam ma, köszönök mindent! Ja, és megkérdeztem a gyerekeket, jövőhéten bejöhetsz. De készülj fel, Daisy nem könnyű eset, ha sztárokról van szó. :D Puszi: Mira“

Elküldtem, majd nővéremre néztem.

~Remélem, igazad lesz! – elvigyorodott, majd azt mondta:

~Na, nézzünk filmet!

Pattogtattunk kukoricát (mindig veszünk, saját pénzből persze), majd leülve a Tv elé beraktuk feliratosan a Ps.: I love you-t.

Azon a filmen mindig sírok, olyan szép. Amikor másfél óra múlva megjelent a képernyőn a The End felirat, elszaladtam fürdeni.

Jó félóráig áztattam magam, mire úgy éreztem, elég volt. A szoba felé menet megölelgettem aput, meg adtam neki egy puszit: elhozta a könyveket! Ismét egy magyart, valamint 2-3 angol-t is. Mikor beértem a szobába, megcéloztam az ágyat. Befészkelve magam az ágyneműbe olvastam egy kicsit, majd mikor Wave is megérkezett, leoltottuk a villanyt.