Sziasztok!! Itt a második rész, remélem, tetszeni fog!!! Igyekeztem. :) Ha gondoljátok, dobjatok pár komit... :) Köszönöm a pipákat, a követőket, a kommenteket, és a több, mint 1200 látogatót!! :D
Puszi: Bo xxx
~Niall~
Elindultunk egy közeli KFC felé, hogy vegyünk kaját, amit majd megeszünk az egyik parkban. Útközben kérdezgettem, mert érdekes lánynak tünt. Készségesen bólogatott minden kérdésemre. Végig figyelte a számat, és mivel kisebb nálam, egészen biztosan beállt a nyaka…
Indulás előtt megkért, hogy
meséljek magamról, így hát belekezdtem:
-1994.-ben születtem Mullingar-ben. Van egy bátyám, Greg, akit
mindig felhívhatok, ha van valami baj, meg egyébként is. A szüleim elváltak –
az emlékekre szomorúan elmosolyodtam, de megrázva fejem félresöpörtem
gondolataim közül a borús dolgokat, és jókedvet csempészve hangomba folytattam
-, de nem gáz, a nevelőapám jó fej. Ha
nem baj, az ovis és a sulis éveket átugornám. – mondtam, mire csak megrázta a
fejét jelezve, hogy nem bánja. – De várj! Csak akkor mesélek, ha aztán te is.
Így fair. – egy pillanatra elkomorodott. Lehet, hogy nem akar mesélni. Nem
fogom erőltetni. De egy
ezredmásodperccel később elvigyorodott
és bólintott. Odaértünk a kiszemelt gyorsétteremhez, így beszaladtunk, Mira
megmutatta, mit kér, így vettünk két hatalmas bödön csirkeszárnyat, aztán
folytattuk az utunkat. Gondolkodtam rajta, hogy elviszem a Direction-házba, de
egyből el is vetettem
ezt az ötletet, több okból kifolyólag is. Először: Csak ma találkoztunk. Másodszor: a fiúk otthon vannak, és
nem akarom, hogy az ökörködésükkel elijesszék Mirát, és harmadszor: előbb én szeretném megismerni. Szóval
csak sétáltunk, majd letelepedtünk egy, a KFC-hez közeli padra. Vészhelyzet
esetére, ha gyorsan elfogyna a csirke és kéne még.
-Szóóval. A srácokról és a bandáról majd azután mesélek, ha már
rólad is megtudtam valamit. Rajtad a sor!
Letette maga mellé – közénk – a csirkésbödönjét és míg elővette a jegyzettömbjét, addig
elcsentem egy szárnyat az övéből. Nekem is volt persze, de „a szomszéd füve mindig zöldebb“.
Visszafordult felém – kezében az íróeszközökkel – és mikor meglátta a kezemben
a csirkét – fogalmam nincs, honnan tűnt fel neki, hogy nem a sajátom -, nevetve rácsapott a kezemre, de
én nem zavartattam magam. Míg ettem és vártam, hogy befejezze az írást ,
azalatt őt néztem: Szép,
szőke haja volt és
még annál is szebb, csillogó kék szeme. Barátságos mosoly ült az arcán,
miközben válaszát írta, majd mikor végzett felém fordította a papírt:
„Gondolom,
szeretnéd tudni, hogy történt…ez.“
Ránéztem és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott:
-Nem számít. Ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj elmondani,
mesélhetsz másról is! – nem akartam erőltetni, egyáltalán nem számít, hogy hall-e. Bár még meg kell
szoknom, hogy csak én beszélek, de ez nem akadály. Miután leírta, amit akart,
odaadta a kis tömböt, amiben két oldalt írt tele:
„Ha
nem untatlak, szívesen elmesélem. Már továbbléptem a dolgon, beletörödtem. Ezen
nem lehet változtatni. Szóval… három éve történt. Napot nem tudok mondani, de
tél volt. Kint játszottunk Waverly-vel(nővérem) és Emily-vel(legjobb barátnőm),
tudod, csak a szokásos: hóember, szánkó… Engem jól megfürdettek… Aztán úgy egy
héttel késöbb agyhártyagyulladást kaptam… innen jött a baj. Szóval ez volt a
forrás. Waverly és Emily azóta sem bocsátottak meg maguknak… Pedig én nem
haragszom! Tényleg nem! Ennyi a történet. Egy csomó helyen jártunk a
növéremmel, de semmi.“
Végigolvastam, és… belegondolni is szörnyű! Elképzelni sem tudom, milyen lehet
úgy élni, hogy nem hallok semmit. Biztosan beleőrülnék. Felnéztem a lapokból, és
bíztatóan elmosolyodtam.
-Hát… sajnálom. – megrázta a fejét – A nővéreddel? Mi van a szüleiddel? –
ráncoltam a szemöldököm értetlenül. Visszavette a lapokat, és írt.
„Meghaltak….
Gyilkosság.“
Remegve nyújtotta át nekem a válaszát tartalmazó lapot.
-Istenem… Ne haragudj! Úristen, mit gondolhasz….Nem vagyok ám
ilyen tapintatlan! Megintcsak sajnálom… Nem tudtam… -szabadkoztam, és írtó
kellemetlenül éreztem magam… Csak olyanokat tudok kérdezni ettől a lánytól, amivel visszarúgom őt az emlékek közé? Mivel csak elnézően mosolygott, megkérdeztem, hogy
kivel lakik.
„A
nevelöszüleimmel. Mikor édesanyámék meghaltak, árvaházba kerültünk. De
aranyosak voltak , a nevelök is kedvesek ott, meg minden. A baleset idején még
ott laktunk . Emily nem, öt az iskolából ismertem, de bármikor átjöhetett. Aztán
úgy egy évvel utána örökbe fogadtak minket. Waverly-t akarták csak, de ö
kijelentette, hogy nélkülem sehova nem megy. Nagyon jól esett… A nevelöapám
olyan, mintha az igazi lenne, úgy törödik velünk . Persze, Öt sosem pótolhatja,
de… egy részét betölti az utánuk maradt ürnek. A nevelöanyámmal nem is
foglalkozunk . Eleinte szerettem volna neki segíteni, de nem volt hajlandó
megtanulni a jelbeszédet, így nem tudtam segíteni. Igaziból soha nem is akart
velem komunikálni, teljes mértékben nyomorékként kezel. Egyébként iszik, innen
van a baj a hozzáállásával. Jaj, nem akarok mindent rádzúdítani, de olyan jól
esik valakivel beszélni erröl, aki meghallgat, és nem menekül el.“
Megintcsak visszakerültek hozzám a jegyzetek. Olvastam, csak úgy
faltam a sorokat. Örültem, hogy – úgy látszik - megbízik bennem, pedig semmit
nem tettem a bizalmáért. Összeráncolt szemöldökkel olvastam az utolsó sorokat.
-Elmenekül? Milyen ember az, aki elmenekül, csak mert megtudja,
hogy halláskárosult vagy? Ez nem normális viselkedés… De mindegy, én itt
vagyok, nekem bármit elmondhatsz. –mosolyogtam rá, mert egyre inkább azt
éreztem, hogy szeretném megismerni. Érdekes élete lehet. Érdekel. Szeretnék még
többet hallani!!
Ismét elolvastam, amit írt, és közben láttam, hogy ránéz az
órájára. Amint felnéztem, visszakérte a lapot, és írni kezdett.
„Ne
haragudj, de nekem mennem kell dolgozni.“
-Hol dolgozol?
„Nem
is munka. Mármint nekem nem. És nem kapok érte pénzt sem. De nem bánom.
Egyébként szintén süket kisgyerekekkel játszom délutánonként, valamint tanítom
nekik a jelbeszédet. Bár még nekem is van hova fejlödnöm.“
-Hűűű!! Egyszer
elmehetek veled? – egyre kíváncsibb voltam, milyen életet is élhet ez a lány.
Kérdésemre csak hevesen bólogatott.
„De
munka elött még hazaszaladok, átöltözni, lerakni a cuccom.“
-Elkísérhetlek? Nem foglak zaklatni, ígérem – emeltem vigyorogva
jobb kezem a szívem fölé.
„Persze,
ha ráérsz.“
-Kúl! – felpattantam, és kidobtam a dobozokat, amikben az a
tömérdek mennyiségű csirke volt. De
hát csirkéből sosem elég!
Elindultunk. Illetve… az az igazság, hogy megcsikiztem – csak
remélni tudtam, hogy csikis - , amitől megugrott, és elkezdett futni. Én meg persze utána. Csak két
sarokkal lejjebb állt meg, én már ki voltam purcanva. Hát na, nem vagyok túl jó
kondiban. Talán edzenem kellene… Bevárt, majd sétálva folytattuk utunkat –mint
később kiderült – a
következő utcáig.
Lepukkant környék volt. Nem pénzileg lepukkant, hanem… inkább olyan, mint ahol
nem törődnek a házakkal.
Egy volt csak, ami szép és rendezett volt. Mi pont azelőtt álltunk meg. Mira széttárta a
karját afféle hát-itt-lakom mozdulattal, mire elnevettem magam. Elővette az ceruzáját és felfirkantott a
jegyzettömbjébe pár mondatot:
„Nagyon
jól éreztem magam, köszönök mindent. Ha szeretnél beszélgetni, meghallgatlak,
itt el tudsz érni, mivel telefonom nincs: mira94@gmail.com Ezeket pedig emlékbe. Elmondani úgysem tudom,
ha valamit elfelejtesz, olvasd el.“- ezzel kitépte az eddig teleírt lapokat, és átnyújtotta nekem.
Mosolyogva vettem át őket, majd
közelebb léptem hozzá, megöleltem és adtam neki két puszit búcsúzóul.
-Én is jól éreztem magam, majd írok. Szia! –intettem, majd
elindultam, de még láttam, ahogy visszainteget és bemegy a házba.
Fél órával később én is átléptem a Direction-ház küszöbét – mellesleg majdnem
felbuktam a benne, mert épp a Mira által leírt mondatokat olvastam. Mint
sejtettem, mindenki otthon volt, és éppen ment az ökörködés. Furcsa volt azután
a pár óra után, amikor csak én beszéltem hallani másokat is. Harry futott felém
kezében egy szál répával, Louis pedig jött mögötte, azt ordítva, hogy „ Add
vissza Harry!! Réparózsikának a szendvicságyon a helye, hogy a herceg
megcsókolhassa!!“ És valóban, „Csipkerózsikán“ egy salátából készült ruha volt…
Nevetve megráztam a fejem, mikor észrevettek. Nem csak engem, a kezemben a
lapokat is.
-Az mi? Szerelmes levél? Nekem? Milyen rendes vagy! Tudom, hogy
szeretsz, de hogy még papírra is veted! El vagyok ragadtatva! De… miért nem
dalban mondod el érzéseid? – Louis nekem intézte szavait, de még mindig arra
koncentrált, hogy elvegye Hazzától a répát.
-Nem, nem szerelmes levél, és nem neked. Egy barátomtól kaptam. –
mosolyodtam el a délutáni pillanatokra visszagondolva, és tetszett, ahogy Mirát
neveztem. Igenis a barátom.
-Elolvashatom? – kapott a jegyzetek után Harry teljesen
megfeletkezve arról, hogy ő a rabló. Magasba emeltem a kezem, de teljesen felesleges volt,
hiszen alacsonyabb vagyok nála, így simán elérhette. El is vette…
-Nem!! Add vissza. Harry!! Az személyes üzenet!! Ne csináld.
Harry. Megharagszom!
-Hajajj! Hallod, Harry? Niall megharagszik! – poénkodott Lou, de
nem tartottam jó viccnek, hogy valaki – még ha az a bizonyos személy a legjobb
barátaim egyike is – elolvassa Mira múltját. Csak úgy.
Miután göndör barátom beleolvasott a leghosszabb szöveget
tartalmazó papírba felpillantott, és szemében már egyáltalán nem villogott
játékos fény. Visszaadta a lapokat, és egyenesen a szemeimbe nézett.
-Ki írta ezeket?
-Mondom, egy barátom. Ma találkoztunk, a Parkban! Nagyon aranyos,
szeret enni! – lelkesedtem.
-Igen, az fontos szempont. És miért írta le ezeket? Annyira hülye
nem vagy, nem felejted el akkor sem, ha mondja. – nevetett Louis. Időközben másik két bandatársam is kijött
a konyhából, és letelepedtünk a nappaliba. Mind figyelmesen hallgattak.
-Süket. –elég volt ez az egy szó, hogy mindenki döbbenten meredjen
rám majd fél percig. Legelőször Liam ocsúdott fel a döbbenetből.
-Így született? Ugye nem kérdeztél tőle semmi olyat?
-Nem, agyhártyagyulladás. Három éve történt, azt hiszem. És nem.
Illetve de, de nem zavarta. Csak nekem volt kínos. A szüleiről kérdeztem, de nem nagyon feszegettem
a témát…
-Miért? – Zayn most szólalt meg legelőször, mióta hazajöttem.
-Mert meggyilkolták őket. – mondtam ki a - még számomra is fájdalmas - tényeket, és bár
kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy kiteregetem ennek a lánynak a múltját,
tudtam, hogy a fiúk sem fogják kinézni, ha bemutatom nekik, és nem is fogják
kifecsegni senkinek sem.
-Istenem. – ennyit bírtak kinyögni. Hát igen, én is ugyanezt mondtam.
-De továbbléptünk. Elmesélte, hogy a nővérével nagyon jóban van, és
képzeljétek! Délutánonként süket kisgyerekekkel foglalkozik! És szeret enni!
A srácok mind felnevettek ez utolsó mondatom hallatán. Nem
szerettem volna, ha zavarban lennének, vagy valami. De most már bármikor
elhozhatom Mirát.
-Fiúk, felmegyek, utánanézek valaminek, de szóljatok, ha kaja van!
Vagy bármi. – ezzel odaadtam nekik a lapokat. Most, hogy tudják a lényeget, már
elolvashatják. Jó kezekben vannak.
Liam bólintott egyedül, a fiúk már belemerültek az olvasásba, így
a szobám felé vettem az irányt, miközben átléptem a földre dobott Réparózsikát.
Amint beértem, elővettem a dugi
chips-emet, letelepedtem az ágyra ölemben a laptopommal, és írni kezdtem.
„Szia Mira! Niall vagyok, tudod, a mai srác. Az, aki
sokat zabál. Rémlik? Összefutunk máskor is? Meséltem a srácoknak rólad,
szívesen megismernének ők is! Remélem,
nem bánod. Gyorsan válaszolj, mert úgy csinálok programot! Niall xx“
Elküldtem a mail-t, aztán megnyitottam a Google-t, és beírtam a
keresőbe:
„Jelbeszéd“
Most olvastam el és nagyon jó :) Az elején fura volt,hogy süket de a végére már jó volt és tetszik az alaptörténet.Aranyos,hogy így megbízik Niall-ben és,hogy elmesélte neki. Réparózsika xD Olyan édes,hogy rákeresett a jelbeszédre :)) Várom már a következő Csütörtököt :D
VálaszTörlésHát, ilyen történetet még sehol nem olvastam, így gondoltam, én megpróbálom. A Réparózsika csak úgy jött valahonnan. :D Igen, ezt pedig azért írtam bele, mert szerintem Niall a való életben is megtenné. Igyekszem :D Köszönöm szépen, hogy írtál itt is, és ask-on is, valamint a követést is! <3
Törlés