2012. november 29., csütörtök

1. fejezet - Napról napra jobban hiányzik...


Sziasztok! Itt van blogom első része, reméleem, elnyeri tetszéseteket.Tegnap este pattant ki a fejemből az ötleg, és gondoltam egy próbát megér. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. :)
Jó olvasást nektek!
Smile, Bo xxx

~Mira~

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi: néma csendben. Ránéztem a vekkerre: 6:04. Remek, még időben vagyok. Na, nem mintha sietnék bárhova is így szombat reggel, de soha nem lehet eleget ébren az ember. Felöltöztem, megfésülködtem és beágyaztam, miközben azon töprendtem, hogy a régi filmekben –például a Sissy-ben- miért fésülik a lányok haját  százszor. Még számolják is! Attól fényesebb lesz? Lehet, hogy nekem is ki kéne próbálni… A reggeli rutindolgok után magamhoz vettem a könyvem és átszaladtam a konyhába, ahol már várt a reggelim egy nagy tál tükörtojás és egy pohár narancslé képében, valamint egy cetlit is találtam a konyhapulton ezzel a szöveggel:

„Mira! Elmentem apunak segíteni, délután pedig táncolok. Foglald el magad, de este egy filmhez mit szólsz? Holnap szabad leszek, majd kitalálunk valamit.                                                                                                                                           Puszi: Waverly“

Miután elolvastam nővérem  üzenetét, hozzáfogtam reggelizni, közben pedig olvastam. Kivételesen magyar írótól választottam könyvet. Benina Bíborhajú című könyvsorozatának első részét. Imádok idegen nyelvű könyveket olvasni, mert fantasztikus a szókincs, amivel egyes országok rendelkeznek, valamint jelen esetben Claire és Kellan története is elvarázsolt.
Nem olvashattam sokáig, mert befejeztem a reggelim. Előfordul –például reggelente-, hogy szabok magamnak időintervallumot, mert ha nem tenném, akkor elmerülnék az éppen olvasott könyv világában elfelejtve, hogy iskolába/dolgozni kell mennem, és estig olvasnék. Én nem bánnám, de apu annál inkább…Szóval ha nehezen is, de leraktam Benina művét és elmosogattam. Visszamentem a szobámba, gyorsan fogat mostam majd 7-kor kiléptem a lakásból, magára hagyva a már hajnali órákban is részeg anyámat.

Hatalmasat szippantottam a még esőillatú levegőből és körbepillantva megfigyeltem a madarak vidám kergetőzését. 3 éve hallottam utoljára a madárcsicsergést, és napról napra egyre jobban hiányzik. Megindultam London zsákutcáin át a Hyde Parkba. Imádtam azt a parkot, hiszen gyönyörű és – a nagyváros egyéb helyeivel ellentétben-nyugodt. Odaérve a kiszemelt helyre másfél órát futottam. Megállás nélkül. Időközben mosolyogva figyeltem, ahogy kisgyerekek futnak utánam azt játszva, hogy kergetnek, vagy hogy lefröcskölnek vízzel, hűsítés gyanánt. Imádom a gyerekeket. 
Fél kilenckor izzadtan, de a hajnali levegőtől felfrissülve indultam haza, de csak fél órára, míg lezuhanyoztam és átöltöztem, majd felkapva táskám – melybe beledobtam egy almát, a könyvem, némi pénzt és az elmaradhatatlan tollat és jegyzettömböt- ismét elhagytam lakhelyem.
A Park volt az úticél, ahol nemrég futottam, de most a főúton mentem, és útközben beiktattam egy fagyit is a sarki fagyiárustól. A bácsi már nagyon jól ismer, így nem kellett mondanom semmit, már adta is kezembe a karamella-vanília fagyimat. A kétgombócos finomságot nyalogatva folytattam utamat, ami elég izgalmasra sikerült, ugyanis majdnem elütöttek. Nem néztem oda, így a kocsit sem vettem észre… Gondolom, dudált, de nem hallottam. Nevetve szaladtam át az úttesten. Hupssz…    Bár én nevettem az ilyen apró botlásaimon, Waverly nem. Ő három éve nem nevet az ilyesmiket. A nővérem olyan, mint a legjobb barátnőm. De hát az is - Emily-vel együtt -, de néha bosszantóan sokat aggodalmaskodik.
Időközben odaértem a kedvenc padomhoz és leültem. Nem kezdtem olvasni, inkább néztem a homokozóban játszó, vagy a hatalmas területen fogócskázó gyerekeket. Az egyik kislány fel is ismert, és odaintett nekem, mire mosolyogva visszaintettem. Nincs ahhoz fogható látvány –és az érzés, ami elönt olyankor-, mint amikor boldognak látsz másokat, a gyerekek öröme pedig még annál is fantasztikusabb.                                                                                                                                                               Hozzáfogtam olvasni. Nos igen… ekkor volt fél 10… Legközelebb fél 12-kor néztem fel – Claire éppen meg akarta ölni Wentworth-t-, és akkor is csak azért, mert lábakat láttam megállni magam előtt.
-Szia! – köszönt kedvesen egy szőke hajú fiú – Leülhetek? Az összes pad foglalt. – húzta bocsánatkérő mosolyra a száját. Bólintottam jelezve, hogy nem zavar, ha ideül, és körbenéztem. Valóban, sokan voltak akkor is, mikor jöttem, de azóta egyenesen tele lett a park!
 Csodálkozásomból a fiú ébresztett fel azzal, hogy gyengéden megrázta a vállam. Nem nagyon, épphogy, de ettől az apró – és számomra hirtelen – mozdulattól összerezzentem. Ránéztem a fiúra, és egy kérdőn csillogó égkék szempárral találtam szembe magam. Biztosan kérdezett valamit, így feltartottam a mutatóujjal, hogy várjon egy pillanatot és a táskámért nyúltam. Pár másodperc múlva diadalittas tekintettel emeltem ki a magammal hozott tollat és jegyzettömböt és kezdtem heves jegyzetelésbe.
„Ne haragudj, nem figyeltem. Elmondod mégegyszer?“

A fiú arcán láttam a megdöbbenést – már megszoktam - , amit pár másodperccel később már megértő és barátságos mosoly váltott fel.
-Persze. Azt kérdeztem hogy mi a neved?
„Mira Black. Téged hogy hívnak?“

-Niall Horan. Szép a neved. – jól esett a dícséret, na meg az, hogy nem pattant fel azonnal mellőlem, és hagyott ott egyedül – Kérsz?
Most tűnt fel, hogy egy zacskó HARIBO gumicukor van a kezében. Mosolyogva nyúltam bele és vettem ki pár szemet. A pirosakat megettem, de azt a két sárgát, ami hozzám került elraktam. Waverly a sárgákat szereti a legjobban.
„Köszönöm.

-Szívesen. Vehetsz még! – nyújtotta felém újból a zacskót , amiből ismét elraboltam pár macit, miközben figyelmesen figyeltem a száját. – Itt laksz?
„A padon?“ – mosolyogva tartottam felé a papírtömböt, mire felnevetett.
-Neeeeem. London-ra gondoltam.
„Ja, így már logikus… Egyébként igen, pár saroknyira. Te?„

-Nem tudod?– a szemében őszinte megdöbbenést láttam, és egyből elszégyelltem magam, hogy nem ismertem meg. Mivel csak megráztam a fejem, folytatta. – Én is nem messze… Na jó, igazából a város másik végén, de ez a kedvenc parkom, és amikor csak tehetem, kijövök ide.
„Tényleg! Múltkor láttalak is. Gitárral voltál… Azt hiszem. De… honnan kéne ismernem téged?“

-Igen, én voltam az, tetszett, amit játszottam?
„Ömm.. ne haragudj, nem hallottam.“

-Jajj, bocsánat, te ne haragudj!- csak mosolyogva megráztam a fejem, és vártam, hogy folytassa. – Egyébként a One Direction-ben éneklek.
„Ó! Izgi lehet. Sok rajongó, autogrammosztások, biztonságiak,  nagy házak, lááányok…. Bár… Így belegondolva nem is lehet annyira jó. Van egyáltalán időtök élvezni a pénzt, a házat? És mi van a barátnőitekkel? Öket is biztosan ritkán látjátok. Bocsi a „szájmenésért“, nálam előfordul.“ – csak írtam és írtam, mert nagyon élveztem, hogy valaki külsőssel „beszélgetek“, és ezen a fiún – Niall-ön – tényleg láttam az érdeklődést.
-Imádjuk a rajongóinkat, a biztonságiakkal is jóban vagyunk, hiszen nap mint nap találkozunk velük, de eleinte az autogramm osztás nem volt annyira jó, mert még nem tudtam, hogy írjam a nevem „menőn“. A nagy házak káprázatosak, de valóban nincs időnk pihenni. Mármint ott. Inkább a közös házban tanyázunk. Ott legalább együtt vagyunk. És nincs mindannyiunknak barátnője – mosolyodott el. Mikor befejezte mondatát – és míg én írtam – kibontott egy újabb zacskót, amiben ezúttal chips volt.

„Hát… nem tudom, mit mondjak. Azt, hogy sajnálom, vagy hogy irigyellek? Amúgy… nem akarok tapintatlan lenni, de tudod te, miből készül az a műanyag, amit megeszel?“ – Na nem mintha én nem tömném magam, de akkor is, így igen okosnak tűnök, és olyannak, aki odafigyel arra, mit eszik.  Meglepetésemre felnevetett – persze ezt csak láttam, sajnos nem hallottam – és úgy válaszolt:
-Nem, nem tudom, de nem is érdekel. Finom, és ez a lényeg. Ha gondolod vehetsz, igen csábító ajánlat, nem gondolod?

„De, nagyon.– nevettem fel és markoltam bele a sajtos nasiba.
-Egyébként nincs kedved beülni valahova? Ebédidő van, és éhes vagyok. Remélem, te is! – vigyorgott rám, mint a vadalma, mire nem bírtam visszatartani a mosolyom, és bólintva beleegyeztem a közös ebédbe.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik! Én magam is meglepődtem, hogy a csaj siket. Várom a következő részt! :)

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszik :D Akartam egy olyan történetet, ami nem mindennapi, és ilyet még nem olvastam sehol. Sietek :D

    VálaszTörlés