Kismillió alkalommal ültem le, hogy "Na, most megírok egy részt.", de vagy nem volt publikálásra méltó, vagy egyszerűen nem írtam semmit. De most meghoztam, egy lájtos irodalom szövegalkotás dolgozat után. Úgy látszik, ez kellett ahhoz, hogy ismét belelendüljek az írásba. Nem lett a leghosszabb rész, de azért remélem, örültök neki :)
Egyébként a történet a vége felé közeledik. Vészesen. Remélem, velem tartotok ezen a rövid úton! <3
Nemsokára téli szünet! Gondolkodtatok már a kraácsonyi ajándékokon? :D Vesztek vagy saját kezűleg készítetek valamit? :D
Jó olvasást:
Bo×××
-Hogy van Wave?! –
rontottam ki a suli épületéből enyhén remegve. Aztán vagy kétszer
körbefordultam, mert sehol nem találtam Niall-t. Egy pillanatig elgondolkodtam,
majd hirtelen ötlettől vezérelve hangosan kiabálni kezdtem, míg évfolyam, - és
osztálytársaim özönlöttek a néma épületből. – Carlito?! CARLITO?!
Ekkor furcsa
hangot hallottam az egyik bokor mögül, mire odakaptam a fejem, és
megpillantottam a szőkeséget. Odasiettem hozzá, és miközben köszönésképpen
megcsókoltam, feltűnt, hogy ajkát harapdálva próbálja visszafojtani mosolyát.
- Mi az? – néztem
rá, egy fél pillanatra megfeledkezve arról, hogy most vagyok túl egy viszonylag
jó spanyol érettségin és, hogy a nővérem bent fekszik a kórházban.
- Carlito?
- Hé! Légy hálás
nekem, hogy nem támadnak le a rajongóid!
- Köszönöm –
bólintott tettetett komolysággal, és látszott rajta, hogy nagyon koncentrál,
hogy ne mosolyogjon. – Hogy vagy? Hogy ment? – Megfogta a kezem, és a szemembe
nézett, miközben szabad kezével feltette a sapkáját és napszemüvegét, ami
egyébként elég furcsán mutatott a május végi, közel 23°-ban.
- Hát, nem olyan
rosszul, mint képzeltem. Mi van Wave-vel? – néztem fel rá kétségbeesettre
váltva. Szokatlan volt ez a hirtelen hangulatingadozás, és egyáltalán nem volt
hatalmam felette. Az egyik pillanatban örültem, hiszen véget ért az érettségi
hét, a másikban pedig elkapott az ideg, mert eszembe jutott a nővérem.
- Felébredt –
pillantott rám, majd becsukta az ajtómat, és megkerülve a kocsit, beszállt a
volán mögé. Csak meredtem rá egy pillanatig, majd mikor nem szólalt meg, hanem
az útra figyelt, a tervezettnél kicsit indulatosabban rákiáltottam.
- Niall! És miért
nem ezzel kezdted?! És mi az, hogy felébredt?! Mit mondtak az orvosok? Mi
történt? És hogyan? És miért nem vettünk észre a bajt? És jól van?! Tudtam,
hogy nem kellett volna eljönnöm ma! – dühöngtem, majd megláttam a pillanatnyi
rökönyödést a tekintetében, ami láttán próbáltam lenyugodni. Persze csak egy
pillanatig volt ott, aztán elrejtette egy halvány, könnyednek szánt mosollyal,
de én láttam.
- Rendben van. A
dokik elvitték vizsgálatra, mikor eljöttem, azóta nincs hírem, de Harry szerint
nem lesz baj. És szerintem sem – Egyik kezét levette a váltóról, és
megsimogatta a combomat. – Ja, és míg
nem jelentkezik Troy, intéztünk szállást nektek.
Reflexből
tiltakozásra nyitottam a számat, miszerint nem fogadunk el semmit és egyébként
sem azért járok vele, hogy egy csomó mindent kifizessen nekem, de egyetlen
pillantásával elhallgattatott.
-Megbeszéltük
apuddal. Megegyeztünk, hogy ez csak időszakos…
- Az élet is az… -
motyogtam közbe, de nem akartam megbántani. Igazából nagyon hálás voltam neki
és a négy fiúnak egyaránt azért, amit értünk tettek. És ha belegondolok, hogy
ez az egész egy padon kezdődött, most pedig már hallok, túl vagyok az
érettségin és van egy elképesztő barátom, nevetnem kell. Csak… nevetnem.
Felszabadultan, vidáman.
- És amint
találtok másik lakást, vagy Troy jelentkezik, léptek – folytatta, mintha meg
sem szólaltam volna. Nem csoda, már az első pillanatoktól kezdve tudott
kezelni, tudta, mikor van bajom igazából és mikor nyűglődöm. – Gyere –
nyújtotta a kezét.
Fel sem tűnt, hogy
míg elmerengtem, megérkeztünk a kórházhoz.
Elfogadtam a felém
nyújtott jobbot, és belekapaszkodva kiszálltam. Együtt mentünk be,
megszaporázva a lépteinket, egyenesen Waverly kórterméhez. Az ablakon benézve
láttuk, hogy egyedül Harry és apu van bent nála, ők viszont egymás szavába
vágva beszélnek, Wave pedig próbált odafigyelni mindkettőjükre.
-W.! – kiáltottam fel,
ahogy szinte berobbantam az ajtón, és nővérem nyakába vetve magam, a tőlem telhető
legszorosabban átöleltem a nyakát és magamhoz szorítottam. Azt akartam, érezze,
hogy szeretem, és ne ijesszen meg máskor, mert nem tudom, mihez kezdenék
nélküle.
- M.! Nyugi,
minden rendben van! – simította meg az arcom, és egy kicsit eltolt magától, hogy
szemügyre vegyen.
- Nem, nincs
rendben! Hogy mondhatsz ilyet?! Összeestél, én meg nem tudtam, mit csináljak,
csak az járt az agyamban, hogy mit csinálok, ha itt hagysz! – csak ekkor vettem
észre, hogy hangosan kiabálok, így lejjebb vettem a hangerőt.
- Nem hagylak magadra.
Sosem tettem, és nem most fogom elkezdeni. Masszívabb vagyok annál. Nem
szabadulsz tőlem – simított le egy épp kibuggyanó könnycseppet.
- Jó, mert nem is
akarok – ültem le mellé az ágyra.
- Figyelj csak,
Mira. Meg kell tenned nekem valamit… - nézett rám.
- Bármit!
- Ó, ne mond ezt.
Vissza fogod utasítani, ismerlek annyira.
- Nem fogom.
Segíthetek vele? Mert akkor elvállalom.
Nővérem szemében
láttam megcsillanni a már olyan nagyon hiányzó huncut ragyogást, mikor kimondta
kérését.
-Táncolj helyettem
ma este – Egy pillanatig néztem rá, aztán kitört belőlem a nevetés az abszurd
mondat hallatán. Egy percig csak nevettem, aztán feltűnt, hogy egyedül nevetek.
- Ugye ez nem
komoly?
- Én mondtam.
- De…
- Nézd. Én
nyilvánvalóan nem tudom megcsinálni. Ma van a debütálás, muszáj a főtáncos! Te
szinte minden próbán ott voltál, tudod a táncot, és ne tagadd! Láttalak!
Kérlek! – pillantott rám, pedig tudta, hogy nem tudok ellenállni ennek a
tekintetnek.
- Rendben! De
akkor még kell egy főpróba. És nincs ruhám. És mi lesz veled?
- A srácok már
szervezik. De van, Niall hozza. Velem? Ugyan, szívem. Hallottál olyat, hogy élő
közvetítés? – mosolygott kissé bánatosan.
- Edd meg ezt! –
lépett be az ajtón Niall, egyik kezében sült krumplival és egy kis hússal,
másikban egy táskával, amiben, gondolom, a fellépőruhám és a próbaruhám volt. –
Indulunk!
- De a fellépés
előtt még beszélünk! – néztem nővéremre, aki bólintott. Adtam neki egy puszit,
majd mikor kifelé haladva visszapillantottam, láttam, hogy elaludt.
Felnéztem
Niall-re, aki magabiztosan mosolygott le rám.
-Táncra fel!
Nagyon jó^^ Mikor hozod a kövit? *-*
VálaszTörlésSzia Zsann U!
TörlésIgyekszem, amilyen gyorsan csak lehet emellett a feszített tanulási tempó mellett. :D
Nem is tudod, milyen sokat jelent, hogy írtál! <3
Bo×××
Csak tegnap találtam rá a blogodra de már el is olvastam az eddig fent lévő fejezeteket :) nagyon jól írsz :) mikorra várható a folytatás?
VálaszTörlés