28. fejezet – Vallomások napja

Üdv mindenkinek!

Mióta nem írtam -2 éve...- rengeteget gondolkodtam a blog sorsáról. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindenképpen megérdemel mind a történet, mind ti, az olvasók egy rendes, tisztességes lezárást.Így hát belefogtam, és megírtam a következő fejezetet, amire olyan régóta vártatok. Lehet, hogy mostanra már mindenki elveszítette az érdeklődését a blog iránt, amit teljes mértékben megértek, de ennyivel tartozom. 

Terveim szerint még két rész lesz, esetleg +1, de még semmi nincs kőbe vésve. :)

Jó olvasást!

Bo××× 

A próbával nem volt semmi gond. Furcsa volt, hogy olyan hosszú idő után, míg csupán a kispadról figyeltem nővérem utasításait és mozdulatait, ahogy a táncosokkal összehangoltam mozogtak, most mindenki az én szavamra várt. Nem volt semmilyen fegyelmezési gond, nem voltunk csúszásban, minden a legnagyobb rendben volt. És ez tűnt a legfurcsábbnak. Waverly-nek igaza volt, tényleg a fejemben volt minden mozdulat, csak szabadjára kellett engednem őket, így hát igyekeztem az ösztöneimre és megérzéseimre hagyatkozni, de be kell valljam, a srácok bíztató pillantásai sokat dobtak az önbizalmamon.

Hihetetlenek. Alig másfél hónapja, hogy ismerem őket, és mégis, tűzbe mennék értük. Az, ahogy mindenen végigsegítettek nem csak engem, de Waverly-t és az egész családomat is, és mindezt egyetlen zokszó nélkül, dalolva és önként, az… még mindig felfoghatatlan számomra. Rengeteg mindent köszönhetek nekik, és most nem kifejezetten arra gondolok, hogy nem kerültünk utcára vagy, hogy visszakaptam a hallásom. Nem. Arra gondolok, hogy mennyivel gazdagabb vagyok érzelmileg és lelkileg is, mióta megismertem őket. Már nem félek többé, hogy egyedül maradok, hogy szürke kisegérként fogom leélni életem hátralévő napjait, mert tudom, hogy nekik mindig fontos leszek. Adnak a szavamra, a legjobbat akarják nekem, ahogyan én is a legjobbat akarom mindannyiuknak és tényleg értékelnek. Niall-t pedig még külön ki sem emeltem. Életem első barátja. Mármint barát barátja. Hivatalosan. Szó szerint az egész világ előtt felvállaltam a barátnője vagyok, ami borzasztó sokat jelent. Nem azért, mert most híressé válhatnék, vagy mert mindenki ismeri a nevem. Dehogy. De a tény, hogy nem csak, hogy felvállal, de büszkén emlegeti a nevem, ha kérdezik, megmelengeti a szívem. Nem is kívánhatnék törődőbb, elfogadóbb, magával ragadóbb és szeretni valóbb barátot magamnak.

Gondolataimból Niall szakított ki, aki hátulról átölelve puszit nyomott az arcomra.

-Min merengsz? – kérdezte, miközben a tükörben figyelte, ahogy átcseréltem a pólóm egy kényelmes, virágos ruhára. Persze zavarban is lehettem volna előtte, hiszen még semmi komolyabb dolog nem történt közöttünk, de valamilyen számomra is ismeretlen okból kifolyólag nem voltam.

-Semmi érdekesen. Csak belegondoltam, milyen furcsa, hogy ilyen rövid ideje ismerjük egymást, és mégis olyan, mintha már évek teltek volna el az első találkozásunk óta. Annyi minden megváltozott… És én mégis, vagy épp emiatt mennyire bízom bennetek – Fél szemmel rápillantottam, miközben leguggoltam, hogy megkeressem a cipőmet a táskában. Láttam a tekintetében a hirtelen megilletődést, lehet, hogy hirtelen jött neki ez a kis vallomás. De hát ő Niall, tudja kezelni ezeket a helyzeteket.

-Tényleg szokatlan. De épp ez benne a jó, nem?

-Azt hiszem. Bár kicsit ijesztő… - huppantam a földre, hogy bekössem a tornacipő fűzőit. – Kérdezhetek valamit, Niall?

-Bármikor – nézett rám azzal a szívmelengető mosolyával.

-Mi a garancia arra, hogy nem veszítelek el? – A szemébe néztem, ahogy kötöttem, és azt hiszem, a szememben talán tükröződhetett a tényleges aggodalmam, mert egy pillanatra komolyra vette a szót.

-Nincs rá garancia. Tudod, amikor híresek lettünk, az egész világunk a feje tetejére állt. Előtte sem voltam soha túl népszerű, csupán egy-két barátom volt. Aztán, ahogy megismertem a srácokat, bejutottunk, és szombatonként továbbküzdöttük magunkat, hirtelen mindenki velem akart barátkozni. És bár a szívem vágyott rá, hogy végre én legyek a középpontban, hogy megmutathassam, igenis érek valamit, az agyam tudta, hogy nem így szeretném elérni. Nem hamis barátokkal, akik csak azért vannak velem, hogy ők is szert tehessenek 15 perc hírnévre. Így hát nyitott voltam, és vagyok is, de mindig megválogatom, kire szánok több időt és energiát egy kedves mosolynál, egy autogramnál vagy egy fényképnél. Te azok közé tartozol, akikre szánok. Te vagy az a lány, akire életem talán összes percét szánni szeretném, és ezt már akkor tudtam, amikor együtt ettük a KFC-s csirkéinket azon a padon. Persze, ez nem jelent semmi. Nem ígérhetem meg, hogy örökké együtt leszünk. Fiatalok vagyunk, előttünk az élet. Nincs garancia rá, hogy „Most és mindörökkön örökké”. Csak azt tudom, hogy fontos vagy nekem és mindent meg fogok tenni, hogy ezt te is érezd a nap minden percében.

Míg beszélt, leguggolt velem szembe, hogy a szemembe nézve mondhassa el, amit szeretett volna. Csak néztem abba a gyönyörű, kék szempárba, és abban a pillanatban elhittem minden egyes szavát. Teljesen igaza volt. Nem számított, mi fog történni egyszer, a jövőben. Nem szabad hagynom, hogy a jövőtől való félelem eltántorítson attól, hogy éljem a jelenem úgy, ahogy nekem tetszik. Ahogy befejezte, egyszerre mozdultunk, és a szánk összeért. Immár sokadik alkalommal, de mindig úgy éreztem, mintha az lenne az első. És még mindig elpirulva néztem rá, miután véget ért, lesütött szemekkel. Erre ő csak nevetett, és segített összepakolni, majd kezünket összekulcsolva indultunk a kocsihoz, ahol már vártak ránk a srácok. Ahogy közeledtünk, az autóból kihajolva kurjongattak és cuppantgattak, mire csak nevetve ráztuk a fejünket, és csak hogy bosszantsuk őket, gyors csókot nyomtunk egymás szájára. Utunk egyből a Wembley-be vezetett, ami az esti koncert helyszíneként szolgált.  Mind kiszálltunk a kocsiból, Niall cipelte a gitárját, majd szépen elindultunk befelé. Ahogy beértünk, szinte sokkot kaptam. Az a hely… hatalmas! Elképesztően. Mire elértük a színpadot, még mindig nem tértem magamhoz. Folyamatosan felfelé nézelődtem, forogtam, el sem hittem, hogy ott vagyok, és nemsokára több ezer ember előtt fogok táncolni. Persze, nem én leszek a középpontban, de azért mégiscsak látszani fogok.

-Hú. Hát ez elképesztő! Ti mindig ilyen helyeken léptek fel? Mert akkor szerintem én is beállok hivatalos sztárnak. Óriási! És ez a hely nemsokára tele lesz visítozó tinédzserekkel és a szüleikkel, akik inkább a halált választanák. Fantasztikus…

Mivel a többieknek ez már megszokott volt, csak egy hely a sok közül, érdeklődve figyelték, milyen hatással van rám a stadion monumentális méreteivel és tereivel. Nevettek, ahogy szabadjára engedtem a gondolataimat, de közben igyekeztek kedvesen a tudtomra adni, hogy le kéne nyugodnom.  Egy pillanat alatt magamra erőltettem a profizmus álcáját, jóllehet, belül még mindig csodálkoztam és ámultam. Egy férfi, aki valószínűleg a hely igazgatója/tulajdonosa lehetett megmutatta, merre lesznek az öltözők. A táncosoknak csak másfél óra múlva kellett érkezniük a főpróbára, szóval még volt időnk bőven.

Egy pillanatra egy számomra szokatlan gondolat ötlött fel a fejemben, ami hirtelen igencsak vonzónak bizonyult, és ami a legfurcsább, egyáltalán nem ijesztett meg.

-Mindjárt megyek srácok, csak még egy kicsit szétnézek a nézőtéren – szóltam oda a fiúknak, akik tudomásul véve kijelentésem bólintottak és folytatták útjukat az öltözők felé. Niall kérdő tekintettel fordult felém, ahogy elengedtük egymás kezét, de miután megnyugtatóan rámosolyogtam, ő is csatlakozott barátaihoz.

Hátraszaladtam a hangpulthoz, hogy megkérdezzem a technikusokat, ha próbálgatják a fényeket és a mikrofonokat, akkor felmehetnék-e a színpadra énekelni egyet. Nem volt kifogásuk a dolog ellen, hiszen így könnyebb dolguk volt. A kezembe nyomtak egy mikrofont, én pedig visszabaktattam a színpadra. Mivel nem volt semmiféle alap, ami segítséget nyújthatott volna, nem volt mire várnom. Egy másodpercig gondolkodtam, míg végül az egyik régebben íródott dalomat, a 1996-t kezdem el énekelni. 

~At ten past three in the afternoon
In 1996 an eight pound baby arrived
That was me
I don’t know why I was brought to life
But I swear that I’m the luckiest girl alive
To be part of this family

And now I miss the times
When you’d hold my hand
When I’m crossing the road
You’d never let me fall
Until it was time for you to let me go
And who knows when you’re old and grey
Who you’re gonna grow up to be
But every day I love you more
You did it all for me

A szívemből szóló dalszöveg betöltötte az egész arénát, bár néhol halkabb, néhol hangosabb változatban. Természetesen belém nyilallt, milyen fantasztikus lehet ezt az érzést minden este megélni ráadásul több ezer ember előtt, akik szeretik a zenét, amit én írok. Akiket én inspirálok. Egyszerűen… felemelő.

A végére már meg sem próbálom nyitva tartani a szemem, hiszen a fénytechnikusok a munkájukat végezve majdnem megvakítottak, így a könnyebbik utat választva inkább csukva tartva a szemem énekeltem az utolsó sorokat.

~And how I miss the times when you’d hold my hand
When I’m crossing the road
You’d never let me fall
Until it was time for you to let me go
And who knows when you’re old and grey
Who you’re gonna grow up to be
But every day I love you more you did it all for me
And every day I love you more you did it all for me 

Gyér taps hangzik fel a közönség soraiból, ám mivel úgy sejtem, a technikusoktól származik, nem nyitom ki a szemeim, csak mosolygok, és belekezdek egy újonnan írt dalba, melynek címe Yours, és mely megmelengeti a szívem és örömmel tölt el.

~ The moments we can own
You catch me in your eyes
That beauty on my pillow
They holds me in the night

And now I would find my strengh to untape my mouth
When I used to be afraid of the words
But with you I've learned just to let it out
Now my heart is ready to burst

Bárki, aki csak egy percig is jelen volt az életemben az utóbbi majdnem két hónapban, érezheti, hogy ezt a dalt Niall-nek írtam, egyfajta vallomásképpen. Érezve, hogy épp nem világít rám egyik reflektor sem, kinyitom a szemem, és meghökkenve veszem észre, hogy a srácok az első sorban ülnek, közvetlenül mellettük pedig a zenekar tagjai szentelik teljes figyelmüket nekem, a hangomnak. Az első pillanatban figyelmeztetnem kell magam, hogy nem állhatok le, hallottak már énekelni, tetszett nekik, szóval nincs semmi gond. Ám a második pillanatban rájövök, hogy erre semmi szükség. Minden, amire szükségem van, az egy személy, akinek a szemébe nézve megnyugvásra lelhetek. Így hát Niall szemeiben elveszve, óvatos mosolyt küldve felé éneklem az utolsó sorokat tudván, minden szó igaz.

~ Cause I, I feel like I'm ready for love
And I wanna be your everything and more
And I know every day you say it
But I just want you to be sure
That I'm yours

That I'm yours

27. fejezet - Felébredt

Drága, imádott olvasóim! Annyira nagyon szeretlek benneteket! 

Kismillió alkalommal ültem le, hogy "Na, most megírok egy részt.", de vagy nem volt publikálásra méltó, vagy egyszerűen nem írtam semmit. De most meghoztam, egy lájtos irodalom szövegalkotás dolgozat után. Úgy látszik, ez kellett ahhoz, hogy ismét belelendüljek az írásba. Nem lett a leghosszabb rész, de azért remélem, örültök neki :)

Egyébként a történet a vége felé közeledik. Vészesen. Remélem, velem tartotok ezen a rövid úton! <3

Nemsokára téli szünet! Gondolkodtatok már a kraácsonyi ajándékokon? :D Vesztek vagy saját kezűleg készítetek valamit? :D

Jó olvasást:

Bo×××

~ Mira ~

-Hogy van Wave?! – rontottam ki a suli épületéből enyhén remegve. Aztán vagy kétszer körbefordultam, mert sehol nem találtam Niall-t. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd hirtelen ötlettől vezérelve hangosan kiabálni kezdtem, míg évfolyam, - és osztálytársaim özönlöttek a néma épületből. – Carlito?! CARLITO?!

Ekkor furcsa hangot hallottam az egyik bokor mögül, mire odakaptam a fejem, és megpillantottam a szőkeséget. Odasiettem hozzá, és miközben köszönésképpen megcsókoltam, feltűnt, hogy ajkát harapdálva próbálja visszafojtani mosolyát.

- Mi az? – néztem rá, egy fél pillanatra megfeledkezve arról, hogy most vagyok túl egy viszonylag jó spanyol érettségin és, hogy a nővérem bent fekszik a kórházban.

- Carlito?

- Hé! Légy hálás nekem, hogy nem támadnak le a rajongóid!

- Köszönöm – bólintott tettetett komolysággal, és látszott rajta, hogy nagyon koncentrál, hogy ne mosolyogjon. – Hogy vagy? Hogy ment? – Megfogta a kezem, és a szemembe nézett, miközben szabad kezével feltette a sapkáját és napszemüvegét, ami egyébként elég furcsán mutatott a május végi, közel 23°-ban.

- Hát, nem olyan rosszul, mint képzeltem. Mi van Wave-vel? – néztem fel rá kétségbeesettre váltva. Szokatlan volt ez a hirtelen hangulatingadozás, és egyáltalán nem volt hatalmam felette. Az egyik pillanatban örültem, hiszen véget ért az érettségi hét, a másikban pedig elkapott az ideg, mert eszembe jutott a nővérem.

- Felébredt – pillantott rám, majd becsukta az ajtómat, és megkerülve a kocsit, beszállt a volán mögé. Csak meredtem rá egy pillanatig, majd mikor nem szólalt meg, hanem az útra figyelt, a tervezettnél kicsit indulatosabban rákiáltottam.

- Niall! És miért nem ezzel kezdted?! És mi az, hogy felébredt?! Mit mondtak az orvosok? Mi történt? És hogyan? És miért nem vettünk észre a bajt? És jól van?! Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm ma! – dühöngtem, majd megláttam a pillanatnyi rökönyödést a tekintetében, ami láttán próbáltam lenyugodni. Persze csak egy pillanatig volt ott, aztán elrejtette egy halvány, könnyednek szánt mosollyal, de én láttam.

- Rendben van. A dokik elvitték vizsgálatra, mikor eljöttem, azóta nincs hírem, de Harry szerint nem lesz baj. És szerintem sem – Egyik kezét levette a váltóról, és megsimogatta a combomat.  – Ja, és míg nem jelentkezik Troy, intéztünk szállást nektek.

Reflexből tiltakozásra nyitottam a számat, miszerint nem fogadunk el semmit és egyébként sem azért járok vele, hogy egy csomó mindent kifizessen nekem, de egyetlen pillantásával elhallgattatott.

-Megbeszéltük apuddal. Megegyeztünk, hogy ez csak időszakos…

- Az élet is az… - motyogtam közbe, de nem akartam megbántani. Igazából nagyon hálás voltam neki és a négy fiúnak egyaránt azért, amit értünk tettek. És ha belegondolok, hogy ez az egész egy padon kezdődött, most pedig már hallok, túl vagyok az érettségin és van egy elképesztő barátom, nevetnem kell. Csak… nevetnem. Felszabadultan, vidáman.

- És amint találtok másik lakást, vagy Troy jelentkezik, léptek – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. Nem csoda, már az első pillanatoktól kezdve tudott kezelni, tudta, mikor van bajom igazából és mikor nyűglődöm. – Gyere – nyújtotta a kezét.

Fel sem tűnt, hogy míg elmerengtem, megérkeztünk a kórházhoz.

Elfogadtam a felém nyújtott jobbot, és belekapaszkodva kiszálltam. Együtt mentünk be, megszaporázva a lépteinket, egyenesen Waverly kórterméhez. Az ablakon benézve láttuk, hogy egyedül Harry és apu van bent nála, ők viszont egymás szavába vágva beszélnek, Wave pedig próbált odafigyelni mindkettőjükre.

-W.! – kiáltottam fel, ahogy szinte berobbantam az ajtón, és nővérem nyakába vetve magam, a tőlem telhető legszorosabban átöleltem a nyakát és magamhoz szorítottam. Azt akartam, érezze, hogy szeretem, és ne ijesszen meg máskor, mert nem tudom, mihez kezdenék nélküle.

- M.! Nyugi, minden rendben van! – simította meg az arcom, és egy kicsit eltolt magától, hogy szemügyre vegyen.

- Nem, nincs rendben! Hogy mondhatsz ilyet?! Összeestél, én meg nem tudtam, mit csináljak, csak az járt az agyamban, hogy mit csinálok, ha itt hagysz! – csak ekkor vettem észre, hogy hangosan kiabálok, így lejjebb vettem a hangerőt.

- Nem hagylak magadra. Sosem tettem, és nem most fogom elkezdeni. Masszívabb vagyok annál. Nem szabadulsz tőlem – simított le egy épp kibuggyanó könnycseppet.

- Jó, mert nem is akarok – ültem le mellé az ágyra.

- Figyelj csak, Mira. Meg kell tenned nekem valamit… - nézett rám.

- Bármit!

- Ó, ne mond ezt. Vissza fogod utasítani, ismerlek annyira.

- Nem fogom. Segíthetek vele? Mert akkor elvállalom.

Nővérem szemében láttam megcsillanni a már olyan nagyon hiányzó huncut ragyogást, mikor kimondta kérését.

-Táncolj helyettem ma este – Egy pillanatig néztem rá, aztán kitört belőlem a nevetés az abszurd mondat hallatán. Egy percig csak nevettem, aztán feltűnt, hogy egyedül nevetek.

- Ugye ez nem komoly?

- Én mondtam.

- De…

- Nézd. Én nyilvánvalóan nem tudom megcsinálni. Ma van a debütálás, muszáj a főtáncos! Te szinte minden próbán ott voltál, tudod a táncot, és ne tagadd! Láttalak! Kérlek! – pillantott rám, pedig tudta, hogy nem tudok ellenállni ennek a tekintetnek.

- Rendben! De akkor még kell egy főpróba. És nincs ruhám. És mi lesz veled?

- A srácok már szervezik. De van, Niall hozza. Velem? Ugyan, szívem. Hallottál olyat, hogy élő közvetítés? – mosolygott kissé bánatosan.

- Edd meg ezt! – lépett be az ajtón Niall, egyik kezében sült krumplival és egy kis hússal, másikban egy táskával, amiben, gondolom, a fellépőruhám és a próbaruhám volt. – Indulunk!

- De a fellépés előtt még beszélünk! – néztem nővéremre, aki bólintott. Adtam neki egy puszit, majd mikor kifelé haladva visszapillantottam, láttam, hogy elaludt.

Felnéztem Niall-re, aki magabiztosan mosolygott le rám.

-Táncra fel!

26. fejezet - ¡Buen día!

Drága-drága olvasóim!

Igazából nagyon sok mondani valóm lenne, de csak a lényeget emelem ki.

Végül nem hoztam az "Egy hónap Londonban"-t, elkészültem vele, de nem találtam elég jónak. Szóval marad jövő nyárra :) Azért remélem, a másik one shot-nak örültetek! :D

Iszonyatosan-elképesztően sajnálom, hogy közel két hónapig nem volt rész! Tényleg, el sem tudjátok képzelni!  De tanultam, tanultam, dolgoztam, tanultam, aztán pihentem egy kicsit, és megkezdődött a suli. De most már visszatértem, és gőzerővel dolgozom az új történeten, valamint ennek és a másik blogomnak a befejezésén!

Már nincs sok hátra ebből a történetből, egy-két, esetleg három fejezet, és sajnálom, hogy a végére kuszálódik össze a történet, nem így terveztem az elején! 

És a végére a legfontosabb: KÖSZÖNÖM Nektek! El sem hiszitek, mekkora örömöt jelent nekem, hogy: míg nem voltam, kaptam plusz egy olvasót, valamint *dobpergés* 21,057-nél tart az oldalmegjelenítés-számláló!! Mikor elkezdtem, ilyenre még csak gondolni sem mertem! Köszönöm <3

Kitartás a sulihoz, és jó olvasást!

Puszi:

Bo×××

~ Mira ~

-Gyerünk srácok, már nincs sok hátra! Lányok, ügyesek vagytok – bólintott nővérem kedvesen a
táncoslányokra, míg én a tételek közé bújva néztem át az anyagot a holnapi spanyolvizsgára. Az utolsó nap… Jól kell teljesítenem, hiszen az elsőt elbaltáztam, tisztában voltam vele. De akkor eléggé le voltam sokkolva, nem hiszem, hogy hibáztatni lehetne érte.

Nosotros…

A spanyol szavak ismételgetéséből ijedt sikolyok rántottak ki, mire felkaptam a fejem, és megrettenve rohantam oda nővéremhez, aki teljesen elfehéredve feküdt a padlón a táncoslányok és az öt fiú gyűrűjében.

-Engedjetek! – kiáltottam, bevetettem magam a körbe és letérdeltem Waverly mellé a földre.

Jártam elsősegély tanfolyamra, tudtam, mit kell tenni. Miközben kitapintottam a pulzusát, utasításokat adtam ki.

- Valaki! Vizet, törölközőt és cukrot!

- GYERÜNK! – ordítottam, mikor senki nem mozdult. Kétségbeesett, mégis tekintélyt parancsoló hangomra végül a legtöbben mozgásba lendültek, hogy odahozzák hozzánk a szükséges dolgokat.

Szemem sarkából láttam, hogy Harry tárcsázott.

- Kit hívsz? – kérdeztem.

- A mentőket – tárta szét karjait amolyan „kell ezt még magyarázni?” stílusban.

- Ne! Tudom kezelni. Aztán ha be akar menni, bevisszük – mondtam, miközben ismét nővérem arca fölé hajoltam, és paskolgatni kezdtem azt. Pár másodperc elteltével, mikor semmit nem használt a dolog, én pedig már könnyektől homályosan láttam, ismét ellenőriztem a pulzusát. Kissé megnyugodtam, mikor megéreztem a gyenge, de egyenletes szívverését.

- Hol vannak már a táncosok?! – kiáltottam enyhén hisztérikus állapotban, de azért a lélekjelentlétemet valahogyan megőrizve, és láttam Niall-en, hogy legszívesebben odajönne megölelni, de aztán nem tette. A másik négy fiú is ki volt akadva, úgyhogy Harry végül vetett rám egy gyors pillantást, és Liam noszogatására hívta a mentőket.

Pár másodperc még kellet, mire mindenki visszaért. A cukor későbbre kellett, hátha csak leesett a vércukra, a vízzel le akartam önteni az arcát, hátha a hidegtől felébred, de végül nem tettem, mert bepánikoltam, hogy mi van, ha megfullad. Szóval tök felesleges volt minden…

Nem sokkal később meghallottuk a mentő szirénájának fülsüketítő vijjogását, és Louis kirohant, hogy megmutassa az utat a teremig.

A mentősök pár perc alatt felmérték a helyzetet, és próbáltak félretolni. Nem jártak sikerrel, egyszerűen képtelen voltam otthagyni a nővéremet, még akkor sem, ha tudtam, hogy profik kezében lesz. Végül a mentős könyörgő pillantást vetett Harry-re, aki barátom segítségével két oldalról átfogva elhúzott onnan, nem törődve folyamatos kapálózásommal és kétségbeesett kiabálásommal. Mindketten vasmarokkal tartottak, míg Waverly föl nem került a hordágyra. Akkor viszont kitört belőlem a zokogás, egyszerűen túl sok volt. Kitéptem magam a göndörke kezei közül, és Niall-höz fordultam, hogy aztán mellkasára hajtva a fejem keserves sírásba kezdjek. Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam leállítani a könnyek áradatát, most még Niall simogatása sem segített.

Mérhetetlenül dühített a tudat, hogy nem tudtam segíteni, hogy felesleges volt az a sok óra, amit direkt azért vettem, hogy ilyen helyzetekben tudjam, mit kell tenni. Legszívesebben megütöttem volna valakit vagy valamit, de végül nem tettem.

Liam közben elintézte, hogy a táncosok hazamenjenek; közölte velük, hogy mindenkit értesítünk, ha a nővérem jobban lesz, majd miután a mentősök elhajtottak, kocsiba szálltunk, és elautóztunk a kórházba, ahol idegesen vártuk, mi lesz az eredmény, míg a srácok negyedóránként váltották egymást mellettem, próbálva lelket önteni belém.

~*~

Mikor közöltem, hogy nem megyek be az érettségi utolsó napjára, apu is, és a srácok is egyhangúan hurrogtak le, Louis nagylelkűen még azt is közölte velem, hogy „Ne legyek ostoba”. Aztán reggel, a kórházból –merthogy evidens, hogy nem mentem haza- Niall elkísért a suliig, ahol inkognitóban megvárta, míg bemegyek az épületbe, sőt, szerintem a vizsga kezdetéig ott szobrozott a bejáratnál takarásban. De lehet, hogy csak én vagyok paranoid…

Amikor a szekrénynél, ahová beraktam a pulcsim, találkoztam Emily-vel, rendesen kiakadt.

-Mi történt a fejeddel? Sírtál?! Miért nem vetted fel tegnap a telefont?! Mi történt?! Mira, válaszolj már! – üvöltötte gyakorlatilag a képembe, amit én már megszoktam, a körülöttünk várakozók azonban eléggé megrettentek.

- Waverly… - kezdtem, de elcsuklott a hangom.

- Mi történt Wave-vel? – faggatott, belőlem pedig, akárhogy is próbáltam visszatartani, kitört a sírás. 24 órán belül sokadszorra. Mondhatnám úgy is, hogy a tegnap délutáni próba óta kisebb megszakításokkal folyamatosan bőgtem az aggodalomtól, amit egyetlen nővérem iránt éreztem.

- Összeesett a táncpróbán, és nem tudjuk, mi a baja. Egész éjszaka bent voltam a kórházban apuval meg a srácokkal, akik bejöttek, és nem is mentek haza, de semmi nem történt. Egyszer kijött egy orvos, de csak annyit mondott, hogy még nem tud semmi konkrétat mondani, talán majd reggel. Ekkor közöltem mindenkivel, aki ott volt, hogy márpedig nem jövök be ma az utolsó napra, ugyanis szeretném tudni, mi történt a nővéremmel, aki kicsi korom óta vigyáz rám, merthogy aggódom érte, ők meg közölték, hogy márpedig bejövök és mindenki lehurrogott, hogy ne legyek idióta, ostoba és hasonlók, meg ne szúrjam el az életem, Waverly sem szeretné, ha miatta kihagynám az utolsó napot ezzel tönkretéve a jövőmet! Mintha meghalt volna! És annyira ijesztő volt már csak belegondolni is, hogy rám tört a hányinger. Aztán nem tudtam visszatartani. De aztán jobban lettem. Viszont Wave-ről még mindig semmi hír, és nem néztem át a spanyolt tegnap délután óta, úgyhogy gyakorlatilag semmit nem tudok, de úgy érzem, jelen pillanatban nem érdekel. Niall meg kint szobrozik a suli mellett, a bokrok között, hogy megbizonyosodjon róla, hogy „bent maradok a vizsga alatt” – válaszoltam a kérdésére egy szusszal, ő pedig egy percig pislogás nélkül meredt rám, majd egyetlen szó nélkül, szorosan átölelt, én pedig úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta.

Később sem szólt semmit, csupán a szemembe nézett, ezzel biztatva, majd megálltunk a terem előtt, ugyanis névsor szerint én következtem. Hatalmasat sóhajtva léptem be a terembe, ahol szembeköszönt velem 4 tanár, plusz az elnök.

-¡Buen día! – köszöntem, és beljebb léptem.

1Day - One Direction

- Helló! Mi vagyunk a One Direction!

- És közelebb viszünk valakit az álma megvalósításához!

- - - x X x - - -

Korán reggel anyukám felébreszt.

-Wish! Kelj fel! Időpontunk van, elfelejtetted?!

Édesanyám izgatottan rohangál fel s alá a szobámban, akár egy mérgezett egér, és azt sem tudja, mit csináljon. Széthúzza a hatalmas függönyöket, majd össze, végül megint szét. Kinyitja a szekrényem, kicsit megrángatja a takarót, nálam pedig betelik a pohár.

- Anya! Elég. Megoldom egyedül is, csak menj ki – nyöszörgöm álmosan a párna alól.

- Ó, rendben van, édesem. Majd gyere le, addig készítek reggelit.

Kibújok párnám alól, és az órára pillantok, ami nyolc órát mutat. Nekem pedig fél kilencre van időpontom a szemészetre! Anyának igaza volt…

Gyorsan felkapok egy fekete nadrágot, egy fekete, "Don't worry be happy" feliratú felsőt és egy tornacipőt, megfésülöm a hajam és bevetem az ágyam, majd egy gyors fogmosást követően rohanok is le a lépcsőn, hogy csatlakozzak édesanyámhoz a reggelinél, ám a szokásos beszélgetős reggeli ma elmarad. Csupán annyira van időm, hogy bekapjak pár falat pirítóst és leöblítsem narancslével, máris indulunk.

A szemészetre érve megvizsgálják a szemem, és kipróbálom a kontaktlencsét, amit meglepően könnyű berakni és kivenni.  Nem is maradunk sokáig, megbeszéljük a dokival, hogy három hét próbaidőre elviszem, aztán meglátjuk, működik-e, vagy maradok a szemüvegnél. Ám addig csak élvezem az érzést, hogy látok szemüveg nélkül.

Kilépve az épületből ott áll egy fekete autó, előtte pedig egy öltönyös, kopasz fickó, kezében egy táblával, amin a nevem áll.

Értetlenül, mégis kíváncsian szállok meg anyám noszogatására az autóba, amely rögtön elindul, miután becsukjuk az ajtót. Megindul, de nem tudom, hová.

-Hová megyünk? – fordulok anyámhoz segítségért, mert úgy látszik, ő teljesen tisztában van a dolgok menetével, ám vakvágányra találok, nem mond semmit, csak sejtelmesen mosolyog.

Nem sokkal később az autó megáll egy nagy épület előtt, mi pedig kiszállunk. Tanácstalanul nézek édesanyámra, nem tudom, mit csináljak. Mi vár rám odabent?

-Indulás – hallok meg egy számomra kedves hangot a hátam mögül, mire bizonytalanul bár, de megindulok. Bemegyek a forgóajtón, ahol vár rám egy harmicas éveiben járó, kedves mosolyú nő, aki elvezet egy teremhez. Kinyitja az ajtót, én pedig belépek, és azonnal leesik, hogy hol – és miért – is vagyok pontosan.

Én nyertem meg?! Az nem lehet. De mégis! Hiszen itt vagyok! Uramisten… Oké, Amira, mély levegő, és gondoljuk át az egészet még egyszer.

Jelentkeztem a One Day pályázatára, aminek keretében a nyertes kap egy mentort, és eltölthet vele egy napot, ő pedig közelebb viszi őt az álmaihoz. Én is elkészítettem egy videót, amit be is küldtem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen én leszek az, aki megnyeri! Hiszen annyian jelentkeztek! Már el is felejtkeztem arról, hogy jelentkeztem. Csak beküldtem, és utána, mivel nem számítottam semmi eredményre, másra koncentráltam, gyakoroltam. De… ezek szerint… nyertem – tudatosul bennem végül ez az elképesztő és hihetetlen tény.

A terem, ahová bekísértek minket, egy hatalmas próbaterem, ahol éppen hangpróba folyik. A felállított színpadon fent áll egy dobos, egy szintis, egy gitáros és egy basszgitáros. Ismerem őket. Mind a négyüket, minden vágyam, hogy velük játszhassak, legalább egy kicsit!

Ámulva, kicsit már illetlenül bámulom a négy srácot, akik a színpadon gyakorolnak, de az állam akkor esik le igazán, mikor egy ajtóból előbukkan öt fiú. Az az öt fiú, akikre felnézek, akik lelket öntenek belém minden alkalommal, ha elbukom. A One Direction.

Teljes természetességgel közelednek felém és anyám felé, majd mikor elénk érnek, még nagyobb könnyedséggel megölelnek, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy idegen lányokat és az anyjukat ölelgetik. 

-Sziasztok! – szólal meg Louis, miután megölelte anyumat, majd felém fordul. – Hogy vagy?

- Azt hiszem, jól. Döbbenten, de jól – nevetek fel hitetlenkedve. Nem hiszem el, hogy itt állnak előttem, és engem figyelnek! Ez… ez komolyan megtörténik?

Elnézően mosolyognak, mintha pontosan tudnák, milyen érzés, mikor találkozol azzal, aki valóra tudja váltani az álmodat. De lehet, hogy tudják is…

Azon agyalok, hogy hogyan is viselkedjek velük, hogy mit szeretnek, de végül a természetesség mellett döntök. Olyan leszek, amilyen mindig vagyok, abból baj úgysem lehet.

-Nos, akkor Sam elvisz egy egész napos welness-re, míg mi kezelésbe vesszük a lányodat – mosolyog Zayn anyukámra, aki viszonozza a gesztust, és bólint. – Aztán délután Sam visszahoz ide a lányodért.

- Hé, komolyan itt hagysz velük?! – kiáltok anyu után, aki már az ajtó felé indul, egyetlen hozzám intézett szó nélkül. – Látod te egyáltalán őket?! Meg fogok halni! – tátogom felé az utolsó mondatokat, de ő csak kedvesen legyint, és eltűnik az ajtó túloldalán, otthagyva engem ezzel az öt sráccal, akik kezében ott a jövőm.

- Azért nem vagyunk annyira borzalmasak – ráncolja a homlokát Niall, én pedig majdnem elolvadok.

- Nem, nem! Félreértettetek. Nagyon-nagyon tisztelem azt, amit csináltok! Egészen elképesztőek vagytok. Csak nem biztos, hogy itt a helyem – tisztázom a félreértést. Azt szeretném a legkevésbé, hogy megharagudjanak rám az első pillanatokban!

- Ne mondj baromságokat. Az az én reszortom – karolja át a vállam Louis barátságosan, és megindulunk az ajtó felé, ahonnan kijöttek nem is olyan rég.  – Most pedig, mesélj magadról.

Az ajtó egy öltözőt rejt, ami tele van szétdobált ruhákkal, ásványvizes flakonokkal, és különböző kajákkal. Leültetnek a szoba egyik falánál lévő hatalmas fekete kanapé közepére, Louis és Liam a jobb oldalamon foglalnak helyet, míg Zayn és Niall a balomon, Harry pedig az előttem lévő széket találja szimpatikusnak. Mindannyian árgus szemekkel bámulnak, amibe belepirulok.

Komolyan elpirultam a One Direction előtt?

Kínosan felnevetek, majd végigjáratom rajtuk a tekintetem.

-Mit szeretnétek tudni? És ne nézzetek már így, kényelmetlenül érzem magam.

Mindenki disztingvál, egyedül Louis bámul tovább, pimaszul mosolyogva.

-Kezdjük a neveddel, azzal, hogy hol laksz, és hasonló apróságokkal. Hobbi, álmok – sorolja a lehetőségeket Harry, aki egészen eddig szótlan volt, most viszont egészen beleborzongok a hangjába.

- Rendben. Nos. Wish hívnak, Wish Robertson-nak. Itt lakom London belvárosában, és a Royal Academy of Arts-ba járok, de még csak elsőéves vagyok. Ömm… van egy hétéves kisöcsém,  Aiden, és egy német juhászom, Monkey. Ennyi. Azt hiszem.

- Wish. Honnan kaptad a neved? – érdeklődik Niall a nevemet ízlelgetve.

- Hát, anyukámnak sokáig nem lehetett gyereke, és az volt a kívánsága, hogy lehessen. Aztán megjöttem én, és így, hogy teljesült a kívánsága, kaptam a nevet… Elég furcsa egyébként, de ez van – vigyorodok el. – De attól nem teljesítek kívánságokat! – figyelmeztetem őket, mert ezzel sokan poénkodnak. Látom a srácokon, hogy lenyelnek egy-egy megszólalást.

- És hogy becéznek?

- W. Vagy Banán – mondom, mire a legtöbbjük arcán értetlenség fut át.

- Hogy?

- Banán. Még az öcsém aggatta rám, mikor beszélni tanult. Egyszerűbb volt kimondani, mint azt, hogy Wish, és valahogy ráérzett, mert imádom a banánt.

- Akkor Hazza-val jóban lesztek – böki meg barátja lábát Zayn, én pedig nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjam meg ezt a szeretetteljes mozdulatot.

- Remélem – mosolygok továbbra is.

- És mit szoktál csinálni szabadidődben?

- Játszom. Gitáron, zongorán, szintetizátoron, és most tanulom a dobolást. Imádom a hangját, azt, ahogy megadja minden dalnak a ritmusát. És… éneklek. Egy időben próbálkoztam a dalszerzéssel is, de kiderült, hogy nem az én műfajom. Nagyon bénák lettek, így csak feldolgozok dalokat – szavaimra az amúgy is élénk fiúk felkapják fejüket, tekintetükben pajkosság játszik.

- Mi az, miért néztek rám így?

- Nem nézhetünk?

- Hát, nem. Vagyis de, vagyis… ajj, nem szeretem, ha néznek.

- Miért nem? – kérdi Liam értetlenkedve.

- Hát… ajj, muszáj erről beszélni?! – csattanok fel idegesen. Nem szeretek magamról beszélni, legyen az külső vagy belső tulajdonság. Persze a srácok kíváncsiságát csak felkelti, hogy ’titkolózom’, így addig faggatnak, míg kinyögöm.

- Mert nem vagyok… - keresem a megfelelő szót, végül beérem egy kevésbé találóval. – Szép. És nem kell azt mondani, hogy de – emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat jelezve, hogy nincs szükségem a füllentésekre. -, meg ne mondjatok butaságokat, vagy hasonlók. Tisztában vagyok az adottságaimmal – jelentem ki, majd kérdőn nézek rájuk.

- És most, mit csinálunk?

A döbbent srácok, akiket szinte sokkoltam a kirohanásommal, másodpercekig csak meredten néznek rám. Vizslatnak, le és fel, a lábujjamtól a fejem tetejéig, és vissza, de nem mernek megszólalni. Végül Harry vonja magára a figyelmet azzal, hogy feláll, és az ajtóhoz lép, kikiált rajta.

Mikor megjelenik a kívánt személy, felém fordul, és a többieket is mozgásra invitálja.

-Ő Lou Teasdale, a designer-ünk, fodrászunk, de otthon van a sminkek világában. Lou, ő itt Wish, a győztes. Mi most kimegyünk, ti addig beszélgessetek ruhákról, parfümökről, és ilyen hasonló lányos dolgokról. Kint találkozunk!

- Szia – mosolygok rá, amint a fiúk eltűntek. – Kérdezhetek valamit?

- Hali! Persze – viszonozza a gesztust.

- Ez komolyan megtörténik?

Kérdésemre elneveti magát, és bólint.

-Igen. Illetve erősen úgy tűnik.

- Wow.

- Őrület, mi? Minden nap bolondokháza van itt. De nem adnám oda semmiért – ismét mosoly játszik ajkain, miközben megfogja a kezem, és egy állványhoz vezet, amin ruhák sorakoznak.

- Nem csodálom. Elképesztő lehet. Egyszer én is színpadon fogok állni! – jelentem ki határozottan.

- Nem kétlem. Viszont odáig el is kell jutni. De ne haladjunk előre. Most gondoljunk a mai napra. Hoztam pár ruhát, nagyjából a méretedben, amik, úgy sejtem, tetszenének. válassz kedvedre, és vedd át!

- Tényleg?! Ezek közül bármit?! – el vagyok ámulva, és még csak tíz óra múlt.

Elképedve válogatok a ruhák között, végül hármat beviszek egy függönnyel elválasztott területre, és sorban áteszem őket.

Az elsőben bizonytalanul lépek ki, és kérdőn fordulok meg Lou előtt.

- Azt hiszem, kicsit nagy – mutatom az ujjaimmal, ő pedig egyetértően bólogat.

- Szerintem is. Vedd fel a másodikat! – küld vissza az ’öltözőbe’. Gondolom, a fiúk nem szégyenlősek, így nincs is szükségük rendes öltöző fülkékre, egymás előtt öltöznek. Mondjuk, ezen nem lepődök meg.

Mikor felpróbálom a második ruhát, már tudom, hogy az a megfelelő.

Egy egyszerű, piros, virágmintás ruha, övvel, fekete cicanadrággal hozzá illő, saruval. Nem is próbálkozom a harmadik ruhával, amihez van egy bolero is, tudom, hogy ez marad. Először félénken, majd egyre magabiztosabban lépek ki Lou elé ismét, ő pedig csak dicsér, ami nagyon jól esik.

-Nagyon jó! Kiemeli az alakodat! Nem is tudod, mennyire előnyös. Gyere, ülj le, csinálok valamit a hajaddal, és kapsz egy kis sminket is.

Mikor fél óra múlva tükörbe nézek, nem ismerek magamra.

A ruha valóban kifejezetten jól áll, és ez szokatlan. Azonban amint meglátom a hajam, hitetlenkedve lépek közelebb a tükörhöz, amiben mintha nem is saját magamat látnám.

A hajam egyszerűen fel van fogva, míg oldalt, a frufrum mellett pár tincset Lou szabadon hagyott. Erre még sosem gondoltam! A sminkemen is csak ámulni tudtam. Hirtelen… szép lettem! Semmi különöset nem csinált, egyszerű alapozó, pirosító, szemhéjtus és szempillaspirál. Szemhéjfestéket nem tett fel, nem tudott volna milyet, ugyanis a szemem… nem átlagos. Az egyik szemem kék, a másik pedig szürke.

-Kész vagy – mosolyodik el szeretetteljesen Lou, engem pedig hála önt el. – Mehetsz. Indulj! – noszogat nevetve, mikor hezitálok.

Mikor kilépek, a szanaszét szóródott fiúk körém gyűlnek.

-Csinos vagy!

- Többet kéne ruhát hordanod.

Mindenfelől kapom a bókokat, amik igazán jól esnek, de egy idő után zavarba ejtőek, szóval leállítom őket.

-Köszönöm – mosolyodok el, majd kérdezek. – És ti mit csináltatok, míg én átalakultam?

- Gitár – mutatja fel Niall a kezében lévő hangszert, mire azonnal felcsillan a szemem.

- Wow! Megnézhetem?! Nagyon szép! – szinte teljesen a varázsa alá von a fémhúros akusztikus gitár, és csak egy perc múlva sikerül feleszmélnem.

- Igen, nekem is a kedvencem.

- Na, gyere, bemutatunk valakinek – mondja Zayn, még mielőtt még megérdeklődhetném, hogy ők mit csináltak, így ez a kérdésem megválaszolatlan marad.

- Kinek? – kérdezősködöm menet közben forgolódva, de egyikül sem válaszol.

- Jon! – szól oda Liam a szintisnek, mire az kérdőn néz fel a billentyűkből.

- Ő itt Wish, és megtanulta eljátszani szinte az összes dalunkat szintetizátoron. Vedd rá, hogy mutasson valamit!

- Hé! Ezt nem is mondtam!

- De vannak kapcsolataink – kacsint Harry.

- Nyomozók – nézek rájuk szúrós szemmel. – Szia – fordulok Jon felé.

- Szia. Tényleg tudsz játszani?

- Igen. De nem vagyok olyan jó, mint te.

- Na, mutass valamit! Aztán majd kiderül.

- De…

- Kérlek! – könyörgőn néz rám, és az övén kívül még másik öt szempár mered rám várakozón, mire megadom magam.

- Oké. Mit?

- Amit tudsz.

- Jó – veszek egy hatalmas levegőt, bent tartom tíz másodpercig, majd megnyugodva kifújom. Próbálom lenyugtatni hevesen dobogó szívem, de nem járok sikerrel. Elvégre azok előtt fogok játszani, akikre a legjobban felnézek!

Odalépek a szintetizátorhoz, ujjaimat a billentyűkre helyezem, és teljes erőmmel azon vagyok, hogy kizárjam a külvilágot, az engem figyelő embereket. Mikor leütöm a The Don’t Know About Us első hangját, sikerül is. Már csak én vagyok, a hangszer, és a dal, ami magával ragad.

Mikor végzek, óvatosan felpillantok, annyira remeg a kezem, hogy fogalmam sincs, hogyan bírtam végigjátszani a dalt. Nincs mitől félnem, ugyanis mind a hatan vigyorogva néznek, Jon pedig mellém lép.

-Nagyon ügyes vagy! De figyelj csak, nekem nem kell a dallamot is játszani. Azt adja a gitár, és a fiúk. Te a jobb kezeddel a dallamot is játszottad, míg ballal aláadtad, amit egyébként kéne játszani. Nézd!

Megmutatja, hogy ő hogy szokta, és valóban, ugyanaz, amit én egy kézzel játszottam.

-Van hozzá érzéked – dicsér meg még egyszer, mielőtt a fiúk tovább rángatnak a következő helyszínre, ami nem más, mint Dan, a gitáros emelvénye.

Gyanakvón nézek a fiúkra, akik ártatlanul néznek vissza rám.

-Ezt is „megsúgta” nektek valaki?

- Talán… - mosolyogja Niall.

- Csodálatos – nevetek fel. – Kezdem azt hinni, hogy kamerákat raktatok a házunkba is.

- Ugyan!

- Mi?

- Soha – int a kezével Harry.

- Aha. Értem – vigyorgok, és elfog az a fura kettős érzés, mikor az ember sírna is, és nevetne is egyszerre.

- Dan! Ő wish, a győztes. Wish, ő pedig…

-Dan. A gitáros. Elképesztő, ahogy játszik! – kezdek áradozni félbeszakítva Louis mondandóját. – Bocsánat – pirulok el azonnal. – Nem akartam. Vagyis közbeszólni. csak úgy megörültem. De… bocsánat – nagy hibám, hogy könnyen zavarba jövök.

- Nem baj, elvégre ez a Te napod – vigyorog folyamatosan, én pedig azon kezdek gondolkodni, hogy miért nem zsibbadt még el a szája.

- Még mindig nem hiszem el – motyogom magam elé, ám nem elég halkan, mindenki tökéletesen hallja, Niall pedig odajön, és meg is ölel, amibe beleborzongok.

- Na. Szóóval, játsszatok nyugodtan, mi kicsit elmegyünk. De majd jövünk vissza! – intenek búcsút, majd eltűnnek egy ajtó mögött, én pedig egyedül maradok Dan-nel.

- Tudsz játszani? – kérdi felém tartva az egyik gitárt, amit természetesen elveszek tőle, és kincsként tartom kezeim között.

- Azt hiszem, egy kicsit.

- Játssz valamit!

- Mit?

- tudod a srácok valamelyik számát?

- Mindegyiket – hajtom le a fejem szégyenlősen, de fel is emelem, mikor nem kapok semmilyen reakciót. Dan csak néz, de nem szólal meg.  – Mi az? – kérdezem felnevetve.

- Tényleg az összeset tudod? – kérdezi hitetlenkedve, én pedig kissé durcásan válaszolok.

- Igen. És szintetizátoron is – mondatomra még inkább leesik a gitáros álla, mintha nem akarná elhinni, vagy mintha ez olyan nagy dolog lenne.

- Nem hiszem el! Mutasd!

Elhelyezkedem a széken, és épp, mielőtt megpengetném a hangszert, kérdőn nézek fel.

- Énekeljek is?

- Tudsz?

- Azt hiszem. Egy kicsit. Talán – szokatlan, hogy még hangszerrel a kezemben is bizonytalan vagyok, pedig ez eddig sosem fordult elő. még akkor sem, mikor nagyközönség előtt léptem fel.

- Akkor persze – bólint vigyorogva. – Melyiket fogod?

- A… A More Than This-t. Az a kedvencem.

Dan csak bólint, és várakozásteljesen néz rám.

Az ujjaim maguktól pengetik a megfelelő akkordokat, mintha már születésemtől fogva csinálnák, majd torkomból is előtörnek az első hangok, összhangban a gitár csodálatos hangjával.

I’m broken,

Do you hear me?

I’m blinded,

’Cause you are everything I see.

Teljesen beleélem magam a dalba, hirtelen megfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen kinek is játszom, hogy hol is vagyok pontosan. Kizárom a külvilágot, és hagyom a dallal együtt a hangomat is kibontakozni, engedem, had szárnyaljon a teremben. A dal végére könny futja el szememet, és egy könnycsepp észrevétlenül csordul le, nem véletlenül. Ez a dal nagyon sokat jelent nekem, személyes okokból, és mindig ezt a reakciót váltja ki. Akár hallom, akár játszom, akár éneklem. Ötletem sincs, miért ezt a számukat választottam, de már mindegy.

Ahogy véget ér a dal és elhal az utolsó akkord is, óvatosan elmorzsolom a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket, majd kinyitom a szemem, de nem az a látvány fogad, amit vártam.

Egy helyett ismét hat szempár mered rám. Percekig néznek ismét, nekem pedig kezd sok lenni.

-Azért ennyire nem lehetett rossz – nevetek fel elkínzottan, mire Liam feleszmél.

- Nem is volt! Elképesztő hangod van, és…

- Nagyon ügyesen játszol! Dan most irigykedhet – böki meg barátját játékosan.

- Tisztában vagytok vele, hogy befejezitek egymás mondatait? – kérdezek rá furcsán.

- Wish. Három éve, hogy szinte együtt élünk. És ennek tudatában még csodálkozol?

- Nem – nevetek fel. – Veletek kapcsolatban már semmin nem lepődök meg. Van fogalmatok róla, hogy a többi rajongó milyen dolgokat derít ki rólatok?! Gyakorlatilag az egész világ tisztában van a vértípusotokkal.

- De hát azt még én sem tudom! – értetlenkedik Niall.

- A – felelem, mire mindannyian kérdőn néznek rám.

- Ne engem nézzetek! Én csak olvastam az egyik csoportban – tettem fel védekezőn a kezemet.  – De nem úgy volt, hogy fejleszthetem a gitártudásomat Dan-nel, és ti csak később jöttök?

- De. De úgy néz ki, nincs mit fejleszteni rajta – széles vigyor terül el Zayn arcán, ami igazán jól áll neki.

- Dan?

- Igazuk van. Profi vagy – bólogat ő is mosolyogva, nekem pedig percről percre nő az önbizalmam. Hihetetlenek!

- És akkor most mit csinálunk?

- Hát… ez az a gitárom, amin a legtöbbször játszok koncerteken. Szeretném neked adni – nyújtja felém a fekete elektromos gitárját, nekem pedig a levegőm bent reked a tüdőmben, és a szemem is tágra nyílik.

- H-hogy mondod? – dadogom.

- Ne vágj már olyan arcot, mintha szellemet láttál volna! – szól Louis.

- A tiéd. Vagyis szeretném, ha a tiéd lenne.

- De nem fogadhatom el! Jézusom, az a te gitárod!

- És van még ezen kívül vagy hat. Nálad jó kezekben lesz – mosolyog, és kitartóan tartja a gitárt felém, miközben gyönyörű kék szemével áthatóan bámul. – Gyerünk!

- Biztos vagy benne?

- Teljesen – vigyorodik el, mert már biztos benne, hogy elfogadom. – És egyébként is. Nem fogadok el nemleges választ, igen kitartó vagyok – bólint.

- Ez esetben köszönöm! Kaphatok egy ölelést? – kérdezem hirtelen, mire lassan a füléig ér a szája sarka.

- Még szép! – kiáltja, és átkarol, én pedig a vállgödrébe fúrom az arcomat, és egy pillanatra megrázkódik a vállam. Ismét szemben állok a sírás és nevetés szokatlan kettősével, miközben azt az embert ölelem, akire a legjobban felnézek: sírva nevetek Niall Horan-t ölelve!

- Na, nyugi. Csak egy gitár – lapogatja meg a hátam esetlenül, de nincs időm megvétózni a válaszát, ugyanis Louis elkiáltja magát.

- Csoportos ölelés!

Átkarol, majd az ő példáját követve a másik három fiú is a nyakunkba borul. Így ölelkezünk hosszú perceken át, míg végül kapálózva próbálok levegőhöz jutni.

- Áú! A szemem! – kiált fel Zayn a szeméhez kapva.

- Jézusom, ne haragudj! Nem akartam! Nagyon fáj? – tör elő az aggódó énem.

- Dehogy, hozzám sem értél – nevet fel, én pedig harciasan vállba boxolom.

- És most?!

- Most igen – nevet továbbra is.

- Jézusom, komolyan az én gitárom – ölelem magamhoz új szerzeményemet.

- - - x X x - - -

Az egész napot velük és a bandával töltöm. Minden percet kihasználok, amit velük tölthetek. Együtt ebédeltünk, amiből hatalmas kajacsata alakult ki, de egyikünk sem bánta igazán, hogy sütis lett a ruhája, vagy ha egy kis ketchup került a hajába.

A nap végére egészen kifáradok, öt óra körül közlik a fiúk, hogy ők is átöltöznek, és is mosakodjak meg, mert vár még rám egy meglepetés. Gyorsan, ismét Lou segítségét igényelve átöltözöm, megmossa, megszárítja és rendbe rakja a hajam, és ismét kapok sminket is. Miközben körülöttem sürgölődik, be nem áll a szája, és én arra gondolok, hogy meg tudnék szokni egy ilyen barátságos, kedves környezetet. Persze nem panaszkodhatom, a szüleim mindent megtettek és tesznek a mai napig is értem, egy zokszó nem hagyhatja el a számat.

-Kész is vagy, most pedig menj az utolsó meglepetésedért! – kúszik mosoly Lou, újdonsült barátnőm arcára, én pedig nem bírom megállni, hogy ne öleljem meg.

- Köszönök mindent! – motyogom, ő pedig megszorongat.

- Megérdemled. Na, menj!

- A többiek? – kérdezem Harry-t, aki egyedül árválkodik a kanapén. Hangomra felemeli a fejét, és automatikusan elteszi a telefonját, hogy rám tudjon koncentrálni.

- Még öltöznek. El sem tudod képzelni, mennyi ideig szokott Zayn a hajával bíbelődni – mosolyog rám csibészesen.

- De, sejtem – vigyorgok én is.

- Na, most, hogy ketten vagyunk, mesélsz még? Szoktál fellépni? – megpaskolja maga mellett a kanapét, én pedig helyet foglalok mellette.

- Hát… csak az egyetemen, bulikban.

- És olyankor hogy érzed magad?

- Furcsán – nevetek fel halkan.

- Miért? – ráncolja a homlokát.

- Hát mert… nem vagyok hozzászokva. Otthon sokat játszom, a szobámban, mikor egyedül vagyok, csak Monkey, a kutyám van velem. Olyankor jó. Aztán bejön valaki, én pedig abbahagyom. Mert… - veszek egy nagy levegőt. – félek. Hogy mit fog gondolni az, aki bejön. Hogy kinevet. És így sokkal nehezebb – nézek a szemébe. A smaragdzöld szempárban elmerülve hirtelen sokkal könnyebb lesz a beszéd. Érzem, hogy érdekli, amit mondok. - Azt hiszem, túlságosan függök mások véleményétől, de nem tudok változtatni rajta. Eddig csak pár egyetemi buliban énekeltem, vagy behívtak egy bandába, hogy helyettesítsem a gitárost, és olyankor… nem is tudom. Lámpalázas voltam. A közönségre nézve csak arra tudtam gondolni, hogy elrontom, és az a sok ember mind rajtam fog nevetni. Hogy… megdobálnak, esetleg kifütyülnek. Aztán elkezdtem játszani, és az érzés nem múlt el, csak gyengült. De végig éreztem a hasamban azt a görcsöt, ami miatt nem volt… természetes a játékom.

De most, hogy itt vagyok, és Nektek énekeltem, valamiért elmúlt. Ironikus, hogy anonim emberek véleményétől félek, de a világsztárokétól nem – nevetek fel ismét kínosan. – Úgy éreztem, miközben énekeltem, és nem tudtam, hogy itt vagytok, hogy… szabad vagyok. Hogy nem számítanak a vélemények, vagy az, ha elrontom. Sőt, egyáltalán semmi! A jegyek az egyetemen, az, hogy nincs barátom, az, hogy a szüleimmel élek, és hogy fogalmam sincs, hogyan tovább a későbbiekben. Hirtelen nem érdekelt. Csak a zene volt és én. És tetszett – mosolyodtam el. – Úgy éreztem, meg tudnám szokni.

Harry pár pillanatig elgondolkodva nézett, majd megszólalt.

-Ne gondolkodj annyit. Átérzem a helyzeted, a fiúk is megmondhatják, engem érdekeltek a legjobban az utálkozók véleményei. Volt, hogy elvették a telefonom, mert folyamatosan a Twitter-t néztem, és azt figyeltem, mikor kapok bántó üzeneteket. De nem szabad. Mindig lesznek emberek, akiknek nem tetszik, amit csinálsz, de sosem szabad feladni. Addig, amíg csak egyetlen ember szereti a zenéd, semmi nem számít. És…

Folytatta volna, de a fiúk hangosan vihogva jöttek ki az egyik öltözőből, ezzel ellehetetlenítve, hogy megtudjam, mit akart mondani még Harry.

- Míg öltöztünk, zseniális ötletem támadt! – siet oda az ülőalkalmatossághoz Louis, mire Zayn erősen megköszörüli a torkát.

- Oké, zseniális ötletünk támadt – Zayn megismétli az előbbi folyamatot, és felhúzott szemöldökkel mered bandatársára.

- Jól van, na. Zayn-nek támadt egy zseniális ötlete.

Elnevetem magam.

- És mi lenne az?

- Az utolsó meglepetés.

A szemöldököm a homlokom közepére szalad, várom a folytatást.

-Kapsz VIP jegyet a ma esti koncertünkre, és oldalról nézheted végig – jelenti be ünnepélyesen Niall, mire Zayn szigorú tekintettel néz rá.

- Én akartam mondani!

Nem tudok odafigyelni civódásukra, ugyanis nem hiszem el, amit az imént hallottam.

-M-még egyszer – kérem.

- Kapsz VIP jegyet a ma esti koncertünkre – ismétli meg készségesen Zayn.

- Ilyennel nem illik viccelni! – rovom meg őket, mert úgy döntök, ez nem történhet meg.

- Nem is viccelünk! Minek nézel te minket?! – háborodnak fel, bennem pedig szép lassan tudatosult, hogy ez a valóság.

- Akkor komolyan ott leszek az esti koncerteteken?

- Úgy bizony!

- Jézusom! Uramisten – kezdek visongani, de a következő másodpercben rájövök, kik is állnak előttem, így azonnal disztingválok, és pironkodva hajtom le a fejem. – Bocsánat.

 - Nem baj – vigyorog Liam.

- Ebben az esetben viszont el kell kísérned minket a hangpróbára – ragad kézen, míg Louis és Zayn hátulról tol, Harry és Niall pedig a két oldalamon „őrködik”.

- Hogy mi?! – vágok értetlen fejet, de azért követem őket. Mondjuk úgy, hogy minden oldalról körbevettek, igen nehezen tehetném az ellenkezőjét…

Már bőven elmúlik kilenc óra, mire odaérünk az arénához, ahol a fiúk a ma esti show-t adják. Rengeteg rajongó tolakodik már ilyen korán is az épület előtt azt várva, hátha bejutnak, vagy megpillantják kedvencüket. Pechük van, a fiúk nem állhatnak meg, mert akkor „lelepleződöm”.

Bevonulunk az arénába, ahol a fiúk rögtön a backstage-be mennek, én pedig felülök a középső színpad szélére, onnan nézelődöm.

Egészen hatalmas a hely! Beleképzelem a sok ezer rajongót, és megborzongok. Hogy nem fulladnak meg, biztosan nagyon meleg van „idelent”, annyi ember között.

A nagy gondolkodás közepette feltűnik, hogy páran fényképeznek, és sutyorognak, miközben felém fordulnak. Kérdőn figyeltem őket, nem tudtam, mit akarnak.

-Te is a hangpróbára jöttél? – jön oda hozzám egy kedves arcú, igen fiatal, tizenhárom év körüli lány One Direction-os pólóban.

- Igen – mosolygok le rá, ahhoz túl lusta vagyok, hogy leugorjak a színpadról. – Látom, felkészültél a koncertre – biccentek fejemmel a kezében tartott fényképezőgép, világítóka, tábla és hasonló tárgyak felé.

- Még szép! Két éve várok erre, és lassan egy éve gyűjtök!

Hű!

-És most itt vagy! Én is imádom őket, úgyhogy jól fogunk szórakozni!

- Az tuti! Mondjuk, tuti fogok sírni is, de szerintem az nem gáz – nevet fel. – Egyébként Zina vagyok – int fel kedvesen, mivel kezet nyújtani nem tud.

- Én Wish. Örülök, hogy találkoztunk! Na, úgy látom, jönnek a fiúk, menj! – intek a színpad felé, mire azonnal megfordul, és futni kezd, de egy pillanatra még viszafordul, hátrafele futva tovább.

- Örülök, hogy megismertelek!

- VIGYÁZZ!! – kiáltok hangosan, de késő. Nekifut egy széknek, és hatalmas robajjal átesik rajta… háttal. Azonnal leugrok a színpadról és felé rohanok, miközben érzem, hogy mindenki minket figyel. Senki nem jönne segíteni. – Zina! – letérdelek mellé, a szívem pedig hevesen dobog. – Zina! – ismételgetem a nevét, mire lassan a könyökére támaszkodik. Felsóhajtok, és leszedem róla a széket. – Jól vagy?! – segítek neki felállni.

- Aha. Azt hiszem. De majd ha sokáig kettőt látok belőled, szólok – mosolyodik el, és a fejét fogja.

Intek a fiúknak, akik a biztonsági őröknek, akik felénk tartanak, hogy minden rendben.

-Rendben. Vigyázz magadra, gondolj bele, milyen szerencsétlenség lenne, ha pont a koncert napján sérülnél le!

- Az biztos!

- Na, menj. De óvatosan – mosolygok, ő pedig integet.

- Köszönöm a segítséget!

Csak megvonom a vállam, és örülök, hogy nem esett semmi komolyabb baja. Visszabattyogok a színpadhoz, és felülök a korábbi helyemre. Onnan nézem a fiúkat, ahogy próbálgatják a hangszereket, a mikrofonokat, közben kérdezgetik a rajongókat, és továbbra is tartom magam a gondolathoz, miszerint ez egy álom. De azért remélem, hogy nem ébredek fel egyhamar!

-Wish! Idejössz egy picit? – hallom meg Zayn hangját, ami kiszakít a gondolkodásból, és ráébredek, hogy már egy negyed órája próbálnak. És én egy hangot sem hallottam belőle!

Mindenki engem figyel, ahogy értetlenkedve ugyan, de leugrom az emelvényről, és átfutok a nagyszínpadhoz. Ott aztán felsegítenek a fiúk mellé, ahol kérdőn nézek rájuk.

-Arra gondoltunk, hogy énekelhetnél velünk – Liam elhangzott mondatára kitágul a szemem, és csak bámulok rájuk.

- Hogy mit csinálhatnék?!

- Énekelhetnél. Most.

- De… itt vannak emberek is – hajolok közelebb bizalmasan a fiúkhoz, de sajnos a mikrofonok miatt mindenki más is hallja, amit mondok.

- Ne már! Mit veszíthetsz?

Mindannyian hangosan unszolnak, egyedül Harry csinálja pusztán a szemkontaktust tartva. Hiszen neki elmeséltem, mit érzek ilyenkor.

Csak a fejemet rázom, szilárdan tartva magam az elhatározáshoz, hogy nem éneklek.

Ám elbizonytalanodom, mikor az a kis tömeg, akik bejöhettek a hangpróbára, a nevemet kezdi kántálni. Bizonytalanul nézek rájuk, és a szám szélét rágcsálva gondolkodom.

- És ha azt kívánom, hogy énekelj? – hallom meg Liam hangját egészen közelről, a hátam mögül.

- Mi vagyok én?! Dzsinn?! – pördülök meg, így egészen közel kerülve hozzá. A rajongók abbahagyják a nevem ismételgetését, de nem lélegezhetek fel, ugyanis a nevemet felváltja egy egybehangzó, egyre erősödő „Húúú”. Hátralépek Liam-től, elkérem a mikrofonját, és hirtelen felbátorodva beleszólok.

- Ha éneklek, befejezitek?!

A srácok megmosolyogják a pirulásom, de nem tesznek semmit, a rajongók pedig éles visításban törnek ki.

- Jól van. De csak a rajongóitok kedvéért! – teszem fel a mutatóujjam nevetve.

Niall kihúz a színpadról, és kapok egy mikroportot, amit nem egészen értek, így, míg felrakják, Niall felé fordulok, magyarázatot várva.

- Univerzálisnak tekintelek, így, gondoltam, gitározhatnál is.

Elborzadva nézek a szőkeségre, mire elneveti magát.

- Nem lesz gond! Ügyes leszel, egész nap az voltál!

Mikor már a helyén van a kis mikrofon, Niall átakasztja a vállamon az egyik gitárját.

- Nem hiszem el, hogy ez velem történik… Sokan vannak, Niall!

- Este többen lesznek – kacsint, rajtam pedig eluralkodik a pánik, és próbálom átvetni a gitár pántját a nyakamon, hogy letehessem a hangszert.

– Jaj, Istenem, én ezt nem tudom megcsinálni – meredek rá ijedten, egyre inkább kétségbe esve, ő pedig mosolyogva megölel, míg odakint a fiúk profin éneklik a Summer Love-ot, időhúzásképpen.

-Egy gatyában járunk – böki meg a saját mikroportját. – Majd melletted leszek. A dalszövegeket tudod, azt is, mit fogj a gitáron. Profi vagy, menni fog!

- De mikor kell énekelnem?

- Csak figyelj minket. Egyébként szerintem Harry egyik szólóját, és Zayn-ét. De majd meglátjuk – mosolyodik el, és elindul kifelé, tudva, hogy követni fogom.

Igaza is lett, kilépek, szorosan a szőkeség nyomában, a fiúk, és a rajongók pillantásaitól kísérve. Nem tudom, mit csináljak, így csak megállok, és nézem a srácokat.

Ők viszont engem néznek, arra várva, hogy belekezdjek az egyik dalba. Mikor leesik, mit szeretnének, egy pillanatra elgondolkodok, végül lefogom az akkordot, és megpengetem a húrokat. A fiúk összenézve elvigyorodnak, Liam a megfelelő időben belép.

Az általam elkezdett Over Again refrénjének gitározásába már Dan is beszáll, és ketten játszunk. A One Direction-nel. A nagyszínpadon. Közönség előtt. Annyira hihetetlen az egész.

Az „én részem” Zayn versszaka, elbitorlom tőle. Vagyis az utolsó sort együtt énekeljük.

Egyáltalán nem izgulok, csak élvezem a dolgokat, és ez tetszik.

Miután eléneklünk még pár számot úgy, hogy én is fent vagyok a színpadon, leküldenek, hogy pihenjek.

Kábultan hallgatom a dalokat, elmerülök a hangjukban, és az előbb történt elképesztő élményt emésztem.

- - - x X x - - -

A koncert legvégén felpörgött hangulatban tapsolok és sikítozom, hiszen elképesztőek voltak!!! Mindenki őket élteti, ők fürdenek a tapsban és szeretetben, amit a rajongóktól kapnak. Alig várom, hogy elmondhassam nekik, mennyire… tökéletesek voltak, amikor a nevemet hallom.

-Wish, kijönnél egy percre?

A szemöldököm felszalad a homlokom közepére, úgy kiabálok vissza.

-ÉN?!

A srácok bólintanak, hátulról pedig valaki meglök, ami által kikerülök az egész aréna szeme elé. Nem merek oldalra nézni, csak automatikusan haladok előre, próbálva azt a látszatot kelteni, hogy magabiztos vagyok. Nem fordulhatok vissza, menni fog.

Míg a fiúkhoz érek, erőt gyűjtök, hogy a közönség felé forduljak. Amikor azonban megteszem, elképedek, és lefagyok.

Több ezren vannak! Világítanak a telefonjaikkal, a világítókkal, az égősorokkal ellátott táblákkal. És mind engem néznek, nem tudva, mit várjanak. A probléma az, hogy én sem tudom. Kérdőn nézek a srácokra, akik, míg én kicsodálkozom magam a közönségen, körém gyűlnek. Zayn átkarolja a vállam, és beleszól mikrofonjába.

-London, ő itt Wish! – hangja hallatán az egész arénán sikítás fut végig, nekem pedig le kell hunynom a szemem, nehogy összeesek a pániktól, ami elönt.

Egyre inkább felnézek erre az öt fiúra, akik szinte minden este kiállnak rengeteg ember elé, hogy szórakoztassák őket a hangjukkal, a mozdulataikkal, a poénjaikkal és egyáltalán, a jelenlétükkel.

-Ő nyerte meg a One Day pályázatot, így az egész napot velük töltötte. Elképesztően ügyes, és most szeretnénk, ha elénekelne egy dalt nektek, hogy ti is lássátok, mit tud.

Hangjára ismét érzem, ahogy elönt az adrenalinnal vegyes pánik. MIT CSINÁLJAK??!!

A rajongók tömege szinte egyszerre visít fel, nekem pedig elgyengülnek a térdeim, úgy érzem, nem fognak megtartani.

-Önszántából nem fog belemenni, bíztassuk egy kicsit! – kiált bele Liam a mikrofonjába, és elkezdi a nevemet kántálni. Mind a négy fiú, sőt, még a banda is csatlakozik –Josh dobbal is veri az ütemet-, pár másodperc múlva pedig már az egész aréna az én nevemet zengi.

- Fiúk, én… nekem nem megy. Sajnálom! – nézek végig rajtuk kétségbeesetten, attól tartva, hogy megharagudnak. De nem, nem olyan fából faragták őket.

- Ez az utolsó megpróbáltatás. Az első lépés a karriered felé – súgja bele Harry a fülembe bíztatóan, én pedig tudom, hogy igaza van. Meg kell tennem. Le kell küzdenem a lámpalázat, és elfogadnom ezt a hatalmas segítséget, amit nyújtanak.

- Rendben. Meg tudom csinálni – jelentem ki magabiztosan, ám belül fele ennyire sem érzem azt az erőt, amit próbálok kifelé sugározni. – Képes vagyok rá.

Kinyitom a szemem, továbbra is a nevem kántálását hallgatva.

-Megcsinálja! – kiált fel Louis, Niall pedig odajön hozzám.

- Kell gitár? – kérdezi, felém nyújtva a sajátját, azt, amin a hangpróbán is játszottam.

Egy pillanatig elgondolkodom, majd mikor eldöntöm, mit éneklek, bólintok.

- Igen, köszönöm – mondom, elveszem a felém nyújtott hangszert, és átbújtatom a fejem a pánton. Ezúttal egy állványt kapok mikrofonnal, én pedig próbálok nem figyelni a hasamban egyre csak növekvő görcsre.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – motyogom bele mosolyogva a mikrofonba, mire a fiúk csak felnevetnek, mint akiknek bevált a tervük, és leülnek a színpad egyik oldalán felállított emelkedőre, várva a „műsort”.

Ismét behunyom a szemem, hogy erőt gyűjtsek, és mikor úgy érzem, sikerül, mosolyogva, immár magabiztosan és erővel telve kezdek bele a dalba. Nem gondolok semmire, kikapcsolom az agyam, és csak játszom, majd egy pillanat múlva éneklek.

Pár pillanat múlva arra eszmélek fel, hogy az egész aréna tapsol és sikítozik, még a srácok és a banda is. Én pedig élvezem.

Élvezem, hogy ott állok mindenki előtt, akik az én hangomra tombolnak, akiknek az tetszik, amit én csinálok. A refrénre egészen kieresztem a hangom, teljes extázisban szárnyalok a Made In The USA-val, aminek a legutolsó „USA”-ját „UK”-re változtatom.

Akkor fogom fel igazán, mit is csináltam az előbb, mikor véget ér a dal, és a tömeg tombol. A srácok odarohannak hozzám, átölelnek, bókokkal halmoznak el, én pedig pár percig fürdök a sikerben.

- Tudtam, hogy képes vagy rá!

- Ez elképesztő volt!

- Ugye, hogy nem is volt olyan rémes?

- Szeretnek – bólint Zayn is. – Nem csodálom.

A srácok még meghajolnak, majd maguk közé hívnak engem is, így én is megköszönöm a közönségnek a bíztatást, majd mind együtt megyünk le a színpadról.

-Hát ez hihetetlen volt! Jézusom! el sem hiszem! Ti meg… utállak titeket! Hogy voltatok képesek ezt tenni velem?! Így kiállítani mindenki elé?! – kérdezem megfordulva, hirtelen feldühödve, és Harry mellkasát ököllel kezdem ütni. A szemem sarkából látom, ahogy egy biztonsági őr megindul felénk, de Harry, aki még csak meg sem rezdül, leinti.

Mindannyian mosolyogva nézik, ahogy kiadom dühömet, ami pár pillanattal később átcsap eddig nem tapasztalt mértékű vidámságba, örömbe és büszkeségbe. Hirtelen úgy érzem, az egész világot megölelném, de tekintve, hogy ezt nem tehetem meg, karjaimmal annak az öt srácnak a nyakát fonom körbe egyesével, akiknek ezt az érzést köszönhetem.

- Mindent köszönök! – suttogom.

- Várj. Niall-től már kaptál ajándékot. De tőlünk még nem.

- Ne hülyéskedjetek már! Az előbb a színpadon énekeltem több ezer ember előtt! Azt hiszem, ennél jobbat el sem tudok képzelni – mutatok a hátam mögé kezeimmel.

- Lehet, hogy nem jobb, de szeretnénk neked adni – szól most Louis, elvéve a közeledő nőtől egy dossziét, amit átnyújt nekem. – Nem egy koncert fellépés, de ezt énekelted reggel először nekünk.

Bizonytalankodva elveszem tőle a dossziét, és kinyitom, ám azon nyomban elkerekedett szemekkel csapom vissza a tetejét.

-FIÚK!!!! – kiáltok fel. – Nem. Ezt már nem. Tegyétek el – nyújtom vissza.

- Dehogyis. A tiéd, már nálad van – vigyorog pimaszul Liam.

- Ilyet nem játszunk! Ez a dal eredeti kottája és dalszövege! – tekintetem sebesen vándorol a kotta és az öt fiú között.

- Tudjuk. De szeretnénk, ha elfogadnád. Emlékeztetőül a mai napra. Hogy ha szeretnéd, bármit meg tudsz csinálni.

- Elképesztőek vagytok, tudjátok? – kérdezem hitetlenkedve, miközben magamhoz ölelem a More Than This dedikált, eredeti kottáját.

- Igen – nevet fel Niall.

- Tényleg mindent köszönök!

- Ha még egyszer elmondod, visszaveszünk mindent! – fenyegetőzik vidáman nevetve Zayn.

A vacsorát még együtt töltjük a fiúkkal, akik ugyanolyan természetesen viselkednek, mintha mi sem történt volna, majd anyukámmal együtt beszállunk az autóba, ami visszavisz minket a házunkhoz életem legvarázslatosabb napja után.

- - - x X x - - -

- Wish Robertson vagyok, és egy nap híres énekesnő leszek.

Drágáim, tudom, hogy nagyon régen nem jelentkeztem, de szó szerint betemet a tanulnivaló. Viszont ezt a one shot-ot mindenképpen meg akartam írni, szóval itt van. Remélem, tetszett Nektek, és hagytok pár megjegyzést. :)

Nem a szokásos, nem volt benne szerelem, de azt hiszem, néha ilyen is kell.

Imádlak titeket, és mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy nem hagytok el ilyenkor sem! <3

Bo×××