21. fejezet - A Művészeti Akadémiára

Halihó!

Igen, tudom, hogy múlt hétvégére ígértem a részt, de nézzétek el nekem: One Shot-ot írok, és egész héten arra koncentráltam. Amint kész lesz, hozom, addig érjétek be a fejezettel ^^

Kitartás a sulihoz, már csak egy hét! (Irigyedek :D)

A "Karakterek" fülben változás történt, lessetek be, ha érdekel titeket. :D

Jó olvasást, puszi:

Bo×××

~ Mira ~

Félreraktam a laptopot, hogy ismét megcsodáljam az ajándékokat, amiket kaptam, és amiket nem tudtam eléggé megköszönni. Eddig kevés embertől kaptam –Wave, Em, és a szüleim- ajándékot, de egyiknek sem volt pénze semmi nagyra, két barátnőmtől általában házi készítésű dolgokat kaptam, apuéktól, majd később nevelőszüleimtől pedig apróságokat, de sosem bántam. Nem is tudtam volna hogy megköszönni. Most azonban… nagyon sok mindent kaptam, és mind-mind drága dolgok voltak.  Persze, nem az érték számít. Általában. De… nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bárkitől is bármi nagyot kapjak, és nem is szeretnék hozzászokni. Hogyan tudnám viszonozni én, aki egy laptopra is négy évig gyűjtöttem?

Zayn-től egy Coca Cola-s fényképezőt, Louis-tól és Eleanortól egy ezüst nyakláncot, Harry-től egy iPod-ot, Liam-től egy órát, Niall-től egy első kiadású Jane Austen könyvet kaptam, míg Perrie-től egy ezüst karkötőt, ami passzol a nyaklánchoz, Danielle-től egy gravírozott tollat, Em-től és Wave-től pedig egy saját kezűleg készített fotómontázst a közös képeinkkel.

A végére már hiába somfordáltam oda bárkihez is egy-egy ajándékkal a kezemben, mind közölték velem, hogy ha még egyszer megköszönöm, visszaveszik.

~*~

Már legalább három órája tanultam a szobámban ülve a spanyol tételeket, mikor csöngettek. És meghallottam – még hozzá kell szoknom. Sietve felpattantam az ágyról, és rohantam az ajtóhoz, amit kinyitva a szőkeséggel találtam szembe magam.

- Niall! Szia! Mi szél hozott?

- Szia – mosolyodott el szélesen, aminek hatására a pillangók felébredtek a gyomromban. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni – lépett beljebb.

- Jó lenne, de el kell intéznem pár dolgot, meg tanulnom kell. Holnap kezdődik az érettségi hét – húztam el a számat idegesen.

- Értem. És nem bánod, ha elkísérlek? – sosem kérdőjelezi meg, amit mondok. Úgy gondolja, ha szeretném, úgyis elmondom a programom.

- Nem bánom. Úgy is fel kel frissítened a jelnyelvi tudásod – vigyorogtam rá.

- Mi? Megyünk a Sunshine-ba?

- Igen. Charlotte-nak szóltam, hogy jövőhéten nem tudok lenni az érettségi miatt. Erre mondta, hogy persze, számított is rá, tanuljak csak, majd Daniel-t berakja helyettem, és bár megkérdőjeleztem magamban Daniel… hozzáállását a gyerekekhez, nem szóltam semmit. Ő a Főnök, tudja, mit csinál. Viszont kompenzálásként felajánlottam, hogy akkor ma bemegyek egy órára. De nem hiszem, hogy a srácok bánják, ha magammal viszlek. Bírnak réged – csókoltam meg, mire büszkén kihúzta magát.

- Még szép, hogy bírnak – vigyorodott el.

- Jól van, akkor összeszedek pár cuccot, papírokat, ilyesmit, aztán mehetünk is. Az első uticélunk  a Művészeti Akadémia! – kiáltottam hátra a vállam fölött, majd gyorsan írtam egy cetlit Wave-nek, hogy hová mentem, és, hogy kb. mikor jövök, felragasztottam az ajtónkra, és már siettem is ki Niall-höz, aki a kanapén terpeszkedett kényelmesen.

- Oké, mehetünk.

- Induljunk, de… miért megyünk oda? – vonta össze a szemöldökét. Oké, néha mégis megkérdőjelezi.

- Gondoltam, jelentkezem. Fősuli, és jól jöhet a későbbiekben.

- És milyen szakot gondoltál?

- Zongora, ének, esetleg gitár. Bár gitározni nem tudok, de, gondolom, megtanítanak, ha szeretnék tanulni – erre a mondatomra rám sandított, és elmosolyodott.

- Segíthetek, ha szeretnéd. Mármint a gitározásban. Csak az alapokat. De nem fontos, mármint, csak gondoltam egyszerűbb lenne, ha… - hadart.

- Niall! – hangomra elhallgatott, és várta, hogy folytassam. – Köszönöm, az jó lenne – mosolyodtam el, és közben megindultunk az Akadémia felé.

~*~

Alig egy órával később a felvételi papírokkal, és a meghallgatás időpontjáról szóló cetlivel a kezemben léptem ki a hatalmas épületből a szőkeséggel az oldalamon.

-Május 15? – nézett bele még egyszer a papírjaimba.

- Úgy néz ki. 11 nap. Addig még ki kell választani a felvételi dalt, le kell érettségizni, gyakorolni kell, nyelvvizsgát kell tenni... Hű. Nem is hittem, hogy ilyen elfoglalt vagyok – vigyorodtam el.

- Gyere, te kis elfoglalt. Meghívlak egy fagyira.

- Hű! Fagyi! – csillant fel a szemem azonnal. – Imádom a fagyit – vigyorogtam.

- Melyik a kedvenced?

- Az összes – nevettem fel. – Egyébként… talán a karamellás és a vaníliás. A tiéd? – néztem fel rá kíváncsian, miközben kéz a kézben sétáltunk a városközpont felé. Rajtam hajpánt, rajta pedig az imádott baseball sapkái egyike.

- Csoki. És citrom. És mojito. És…

- Értem, értem – vigyorogtam, és ha akartam volna, sem tudtam volna eltüntetni az arcomról a boldog mosolyt.

- Ott egy jó fagyizó – mutatott egy kávézó szerűségre az utca végében, de mikor felpillantottam az utcatáblára, átnéztem az utca túloldalára, és beugrott valami.

- Jobb ötletem van. Gyere! – húztam magammal, miközben átfutottam az úton.

- Csókolom! – köszöntem Joe-nak.

- Szia, Mira! A szokásos?

- Igen – mosolyogtam a férfire, aki kíváncsi pillantásokat lövellt barátom felé, mire észbe kaptam.

- Ó, Joe, ő itt a barátom, Niall. Niall, ő Joe. Mindig tőle veszem a fagyit, ő a legjobb – vigyorogtam rá az 50-es éveiben járó férfira.

- Helló – köszöntötte kedvesen barátom, és ő is elmondta, mit kér.

- 4? Bírni fogod? – nézett kedves érdeklődéssel rá Joe.

- Nem ismer még engem – vigyorodott el magabiztosan, mire „odasúgtam” a férfinak úgy, hogy Niall is hallja.

- Tényleg. Elképesztő, mennyit eszik – kacsintottam rá.

- Hé! Itt állok, amúgy – bökte meg az oldalamat az említett.

- Tudom, eléggé feltűnő jelenség vagy – emlékeztettem viccelődve arra, hogy világsztár.

- Köszönjük szépen a fagyit, de most mennünk kell. Csókolom!

- Viszlát! – intett Niall is, majd folytattuk utunkat a Sunshine felé.