2013. május 21., kedd

19. fejezet - Missed




Sziasztok, babák! Meghoztam a következő részt, és igaz, hogy rövid lett, de nézzétek el, néha ilyen is kell. :D 
Remélem, mindenki kipihente magát a hosszú hétvége alatt, és ma frissen-üdén ébredt! :P
Egyébként pénteken voltam One Direction koncerten, és akit érdekel a beszámolóm, az itt olvashatja: http://zsebys-world.blogspot.co.at/p/one-direction-2013-05-17-munich.html
Még két kérdés, aztán olvashattok nyugodtan! Szóval, az első: Gondolkodtam, hogy indítok egy Facebook csoportot az olvasóknak, de nem tudom, érdekelne-e bárkit is, így jó lenne visszajelzéseket kapni.
A másik dolog pedig csak annyi, hogy tényleg nagyon-nagyon jól esne 1-2 komment, vagy pipa. Mert már 32(!!) rendszeres olvasóm van, viszont annak körülbelül a negyede jelez vissza, hogy él. Nektek csak pár szó, nagyjából 3 perc, viszont nekem tényleg sokat jelent!
Hű, ez hosszúra sikeredett. Mindenkinek jó olvasást!!

Csak, hogy ne a sztori közben kotyogjak bele, itt a szöveg fordítása:

Azt hiszed, elvesztél,
Nos, engedd meg, hogy elmondjam neked ezt.
A szerelem, amit irántad éreztem,
Elmúlt.
Puszi: Bo×××

 
~Mira~


A próbán többször is énekelnem kellett, és mindenki el volt ájulva. Ötletem sincs, miért. Régen is szerettem énekelni, dalokat írni, de sosem gondoltam, hogy olyan „hű” lenne ez a dolog. Most viszont, a fiúk, és Perrie meg Jade folyamatos dicséretei miatt úgy éreztem, mintha ez egy nagy dolog lenne. Mintha… tehetséges lennék.

~*~
 


Próba után egyből a zenesuliba mentem, ugyanis tegnap este megtaláltam a régi mappám, amiben a dalaim vannak, és ki akartam próbálni maga. Vajon mennyire emlékszek még a zongorázásból?
Egyedül Wave-nek szóltam, hogy hová megyek, hiszen tudtam, hogy a srácoknak programjuk van, Emily szintén nem ér rá. Meg egyébként a nővérem sem, de azért jó, ha valaki tudja, mi történik velem.
Odaérve beköszöntem Dave-nek, aki anyu ágáról a nagybátyám. Mióta anyu meghalt, csak nagyon ritkán találkoztunk.
-Mira! De jó újra látni! – állt fel a székéből, hogy köszöntsön.
- Szia, Dave. Én is örülök, rég jártam már itt.
- Hogy vagy? Vizet?
- Nem kérek, köszönöm. Minden rendben van, csak gondoltam beugrok, megnézem, mennyi maradt még meg a zongora tudásomból – lobogtattam meg a mappámat.
- Kéne az egyik terem kulcsa?
- Jó lenne – néztem fel rá. Nem vagyok alacsony termet, de ő a legmagasabb a családban, így muszáj felnéznem rá.
- Tessék, a 11-es. Csak mielőtt elmész, hozd vissza, rendben?
- Persze. Köszönöm! Az érettségi után beugrom beszélgetni, rendben?
- Mindig megtalálsz – nyomott puszit a homlokomra, majd utamra engedett.
Elsiettem az ismerős folyósokon, majd megállva az előbb említett terem előtt kinyitottam az ajtót. Belépve azonnal elárasztottak az emlékek.
Tele a terem, egyedül én ülök a zongora előtt, még 12 évesen, és az egyik darabomat játszom. Anyu, apu és Wave az első sorban ülnek, és figyelmesen hallgatnak, majd mikor véget ér a dal, az egész közönség egyszerre áll fel, és tapsol meg. Hihetetlen érzés volt, imádtam.
Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót, majd felmentem a színpadra, és letettem a mappám a zongora tetejére. Magam alá gyűrtem piros ruhám alját, hogy ne gyűrődjön össze, és leültem a zongoraszékre. Kinyitottam a mappám, és közben hallgattam a kintről beszűrődő hangokat: az autók zaját, a motorok hangját, a madarak csicsergését, a beszélgetéseket. Úgy éreztem, sosem tudom megunni.  
Kivettem a Missed-et, az egyik régi kedvencemet. Óvatosan kiraktam a lapokat a helyükre, belekezdtem a dal eleji intro-ba, de többször is elrontottam. Szüntelenül próbálkoztam, hátha sikerül, hiszen nem adom fel.
Úgy döntöttem, először csak a zongora alapot játszom el, és csak aztán éneklek hozzá. Nagyjából fél óra után végül sikerült, és többször is elpróbáltam, hogy biztosan menjen. Az éneket gyakorlatilag kívülről tudom – hiszen én írtam.
Még egyszer körbenéztem a teremben, odaképzeltem a szüleimet a nézőtérre, és belefogtam. Az első másodpercben magával ragadott a dal, és már nem is gondolkodtam azon, hogy jó billentyűkre teszem-e az ujjaimat, vagy, hogy eltalálom-e a hangot. Akkor, ott, minden tökéletes volt.
You think you're missed,
Well let me tell you this,
The love I felt for you,
Has flown away....

Végig énekeltem a dalt, szívemet-lelkemet beleadtam, és úgy éreztem, minden rendben van. Mert így is volt, egy-két apróságot leszámítva.
Ahogy leütöttem az utolsó hangot, tapsot hallottam. Nem izgatott különösebben, hiszen amúgy is úgy képzeltem, hogy ott vannak apáék, így, csak hallucinációnak tudtam be. A hiányuk így tör fel. De mikor valaki megszólalt, nagyot ugrottam ijedtemben.
-Nagyon szép volt!
Odafordítottam a fejem, és arra koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek.
- Mióta vagy itt?
- Hát, azt hiszem, a második sor óta. Nem örülsz? – vonta fel fél szemöldökét.
- De-de, csak régóta nem játszottam mások előtt. És nem biztos, hogy úgy sikerült, ahogy szerettem volna.
- Hát, nem tudom, hogy szeretted volna, de nekem nagyon tetszett. Még sosem hallottam ezt a dalt. Ki írta?
Szégyenlősen kaptam el a tekintetem, miközben válaszoltam.
- Én – óvatosan, a szemem sarkából pillantottam az egyre közeledő barátomra, és láttam a megdöbbenéssel vegyes büszkeséget az arcán.
- Te?
- Nem hiszel nekem?
- Dehogynem. Mást is írtál? – indult meg a mappám felé. Márpedig nem hagyhattam, hogy megkaparintsa, így gyorsan felkaptam, leugrottam a színpadról, és egy szék mögé menekültem.
- Igen. De nem mutatom meg.
Szerette, ha játszadoztam vele, sosem volt ellenére, így most is, hozzám hasonlóan leugrott a színpadról, és vészesen gyorsan felém igyekezett. Persze, nem hagyhattam, hogy elérjen, így menekülőre fogtam.
- Miért nem?
- Mert nem jók.
- Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Ha meg igen, legalább nevetek egy jót. Ne akard, hogy elkapjalak?
- Ha meg akarod nézni, el kell venned tőlem – futottam a széksorok között nevetve, és egyre inkább lefáradva.
Nem okozott neki különösebb nehézséget beérni engem. Öles lépteivel gyorsan a nyomomba ért, és karjai közé fogott.
-Ne! Niall! Hallod? Nem teheted ezt velem! – sikítottam, mikor megpörgetett, és kivette kezeimből a sárga, hangjegyekkel telerajzolt mappát.
- Dehogynem – nyomott hosszú csókot homlokomra, majd elkezdte átnézni a mappa tartalmát. Én pedig hagytam neki.
Leültünk az egyik nézőtéri székre, míg megnézte a dalszövegeket és a kottákat. Nem sokkal később felnézett, és mélyen a szemembe nézett.
-Ezek nagyon jók. Nem kéne rejtegetned őket.
- Nem is tudom – tudtam, hogy Niall őszinte. Ezt megtanultam. Úgy van vele, hogy inkább ő mondja el az igazat bevállalva ezzel, hogy megharagszom rá, mintsem bárki más nevessen ki bármi miatt.
- Azok. Higgy nekem.
- Köszönöm – csókoltam meg. Még mindig nem tudok betelni vele, és a ténnyel, miszerint ő az enyém. És én az övé. Számomra ez nagyon szokatlan, de a legjobb értelemben.
- Velem jössz? – kérdezte hirtelen.
- Persze – feltétel nélkül követtem volna akár a világ végére is. – De hová? – ráncoltam a homlokomat.
- A fiúk sütni akarnak, és nekem, mint ételszakértő-kóstolónak kötelességem megakadályozni. De nem sikerül, úgyhogy neked, mint a barátnőmnek segítened kell nekem.
- Á, értem. Szóval a konyháért aggódsz.
- Még szép! – vetett rám egy felháborodott pillantást. – Ha leég, oda minden kaja!
- Világos. Ezt nem akarhatjuk, menjünk. – Siettem vissza a színpadra, lezártam a zongora tetejét, a kottáimat visszatettem a mappába, amit később Niall vitt magával, bezártam az ajtót, és leadtam a kulcsot, és már indulhattunk is megmenteni a One Direction-lakot.

8 megjegyzés:

  1. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon jó lett, és én örülnék a facebook-csoportnak :)... bár, hogy őszinte legyek, csak ezt a blogodat olvasom... de azért örülnék :) nagyon cuki rész lett *-*
    xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Viszont kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért legalább ezt olvasod!!
      És nagyon örülök, hogy tetszett.
      Köszönöm, hogy írtál!! <3

      Bo×××

      Törlés
  2. Nagyon jó!!!
    Nagyon aranyosak :) <3
    xxxSzilvi

    VálaszTörlés
  3. Amit írsz, egyszerűen "olvasatja magát". Gratulálok Neked! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!
      El sem hiszed, mennyi erőt ad! <3
      Bo×××

      Törlés
    2. Szerencsére mentálisan igen-igen bőséges "munícióval" rendelkezel... Nomen est ómen? :D

      Törlés
    3. Köszönöm szépen :DD

      Törlés