Remélem, mindenki kipihente magát a hosszú hétvége alatt, és ma frissen-üdén ébredt! :P
Egyébként
pénteken voltam One Direction koncerten, és akit érdekel a beszámolóm,
az itt olvashatja:
http://zsebys-world.blogspot.co.at/p/one-direction-2013-05-17-munich.html
Még
két kérdés, aztán olvashattok nyugodtan! Szóval, az első: Gondolkodtam,
hogy indítok egy Facebook csoportot az olvasóknak, de nem tudom,
érdekelne-e bárkit is, így jó lenne visszajelzéseket kapni.
A
másik dolog pedig csak annyi, hogy tényleg nagyon-nagyon jól esne 1-2
komment, vagy pipa. Mert már 32(!!) rendszeres olvasóm van, viszont
annak körülbelül a negyede jelez vissza, hogy él. Nektek csak pár szó,
nagyjából 3 perc, viszont nekem tényleg sokat jelent!
Hű, ez hosszúra sikeredett. Mindenkinek jó olvasást!!
Csak, hogy ne a sztori közben kotyogjak bele, itt a szöveg fordítása:
Puszi: Bo×××Csak, hogy ne a sztori közben kotyogjak bele, itt a szöveg fordítása:
Azt hiszed, elvesztél,
Nos, engedd meg, hogy elmondjam neked ezt.
A szerelem, amit irántad éreztem,
Elmúlt.
~Mira~
A
próbán többször is énekelnem kellett, és mindenki el volt ájulva. Ötletem
sincs, miért. Régen is szerettem énekelni, dalokat írni, de sosem gondoltam,
hogy olyan „hű” lenne ez a dolog. Most viszont, a fiúk, és Perrie meg Jade
folyamatos dicséretei miatt úgy éreztem, mintha ez egy nagy dolog lenne.
Mintha… tehetséges lennék.
~*~
Próba után egyből a zenesuliba
mentem, ugyanis tegnap este megtaláltam a régi mappám, amiben a dalaim vannak,
és ki akartam próbálni maga. Vajon mennyire emlékszek még a zongorázásból?
Egyedül Wave-nek szóltam, hogy hová
megyek, hiszen tudtam, hogy a srácoknak programjuk van, Emily szintén nem ér
rá. Meg egyébként a nővérem sem, de azért jó, ha valaki tudja, mi történik
velem.
Odaérve beköszöntem Dave-nek,
aki anyu ágáról a nagybátyám. Mióta anyu meghalt, csak nagyon ritkán
találkoztunk.
-Mira! De jó újra látni! – állt
fel a székéből, hogy köszöntsön.
- Szia, Dave. Én is örülök, rég jártam már itt.
- Szia, Dave. Én is örülök, rég jártam már itt.
- Hogy vagy? Vizet?
- Nem kérek, köszönöm. Minden
rendben van, csak gondoltam beugrok, megnézem, mennyi maradt még meg a zongora
tudásomból – lobogtattam meg a mappámat.
- Kéne az egyik terem kulcsa?
- Jó lenne – néztem fel rá. Nem
vagyok alacsony termet, de ő a legmagasabb a családban, így muszáj felnéznem
rá.
- Tessék, a 11-es. Csak mielőtt
elmész, hozd vissza, rendben?
- Persze. Köszönöm! Az érettségi
után beugrom beszélgetni, rendben?
- Mindig megtalálsz – nyomott puszit
a homlokomra, majd utamra engedett.
Elsiettem az ismerős
folyósokon, majd megállva az előbb említett terem előtt kinyitottam az ajtót.
Belépve azonnal elárasztottak az emlékek.
Tele a terem, egyedül én ülök a
zongora előtt, még 12 évesen, és az egyik darabomat játszom. Anyu, apu és Wave
az első sorban ülnek, és figyelmesen hallgatnak, majd mikor véget ér a dal, az
egész közönség egyszerre áll fel, és tapsol meg. Hihetetlen érzés volt,
imádtam.
Beléptem, és becsuktam magam
mögött az ajtót, majd felmentem a színpadra, és letettem a mappám a zongora
tetejére. Magam alá gyűrtem piros ruhám alját, hogy ne gyűrődjön össze, és
leültem a zongoraszékre. Kinyitottam a mappám, és közben hallgattam a kintről
beszűrődő hangokat: az autók zaját, a motorok hangját, a madarak csicsergését,
a beszélgetéseket. Úgy éreztem, sosem tudom megunni.
Kivettem a Missed-et, az egyik
régi kedvencemet. Óvatosan kiraktam a lapokat a helyükre, belekezdtem
a dal eleji intro-ba, de többször is elrontottam. Szüntelenül próbálkoztam,
hátha sikerül, hiszen nem adom fel.
Úgy döntöttem, először csak a
zongora alapot játszom el, és csak aztán éneklek hozzá. Nagyjából fél óra után
végül sikerült, és többször is elpróbáltam, hogy biztosan menjen. Az éneket
gyakorlatilag kívülről tudom – hiszen én írtam.
Még egyszer körbenéztem a
teremben, odaképzeltem a szüleimet a nézőtérre, és belefogtam. Az első
másodpercben magával ragadott a dal, és már nem is gondolkodtam azon, hogy jó
billentyűkre teszem-e az ujjaimat, vagy, hogy eltalálom-e a hangot. Akkor, ott,
minden tökéletes volt.
You think you're missed,
Well let me tell you this,
The love I felt for you,
Has flown away....
Végig énekeltem a dalt,
szívemet-lelkemet beleadtam, és úgy éreztem, minden rendben van. Mert így is
volt, egy-két apróságot leszámítva.
Ahogy leütöttem az utolsó hangot,
tapsot hallottam. Nem izgatott különösebben, hiszen amúgy is úgy képzeltem,
hogy ott vannak apáék, így, csak hallucinációnak tudtam be. A hiányuk így tör
fel. De mikor valaki megszólalt, nagyot ugrottam ijedtemben.
-Nagyon szép volt!
Odafordítottam a fejem, és arra
koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek.
- Mióta vagy itt?
- Hát, azt hiszem, a második
sor óta. Nem örülsz? – vonta fel fél szemöldökét.
- De-de, csak régóta nem
játszottam mások előtt. És nem biztos, hogy úgy sikerült, ahogy szerettem
volna.
- Hát, nem tudom, hogy
szeretted volna, de nekem nagyon tetszett. Még sosem hallottam ezt a dalt. Ki
írta?
Szégyenlősen kaptam el a
tekintetem, miközben válaszoltam.
- Én – óvatosan, a szemem
sarkából pillantottam az egyre közeledő barátomra, és láttam a megdöbbenéssel
vegyes büszkeséget az arcán.
- Te?
- Nem hiszel nekem?
- Dehogynem. Mást is írtál? –
indult meg a mappám felé. Márpedig nem hagyhattam, hogy megkaparintsa, így
gyorsan felkaptam, leugrottam a színpadról, és egy szék mögé menekültem.
- Igen. De nem mutatom meg.
Szerette, ha játszadoztam vele,
sosem volt ellenére, így most is, hozzám hasonlóan leugrott a színpadról, és
vészesen gyorsan felém igyekezett. Persze, nem hagyhattam, hogy elérjen, így
menekülőre fogtam.
- Miért nem?
- Mert nem jók.
- Biztos vagyok benne, hogy ez
nem igaz. Ha meg igen, legalább nevetek egy jót. Ne akard, hogy elkapjalak?
- Ha meg akarod nézni, el kell
venned tőlem – futottam a széksorok között nevetve, és egyre inkább lefáradva.
Nem okozott neki különösebb
nehézséget beérni engem. Öles lépteivel gyorsan a nyomomba ért, és karjai közé
fogott.
-Ne! Niall! Hallod? Nem teheted
ezt velem! – sikítottam, mikor megpörgetett, és kivette kezeimből a sárga,
hangjegyekkel telerajzolt mappát.
- Dehogynem – nyomott hosszú
csókot homlokomra, majd elkezdte átnézni a mappa tartalmát. Én pedig hagytam
neki.
Leültünk az egyik nézőtéri
székre, míg megnézte a dalszövegeket és a kottákat. Nem sokkal később
felnézett, és mélyen a szemembe nézett.
-Ezek nagyon jók. Nem kéne
rejtegetned őket.
- Nem is tudom – tudtam, hogy Niall
őszinte. Ezt megtanultam. Úgy van vele, hogy inkább ő mondja el az igazat
bevállalva ezzel, hogy megharagszom rá, mintsem bárki más nevessen ki bármi
miatt.
- Azok. Higgy nekem.
- Köszönöm – csókoltam meg. Még
mindig nem tudok betelni vele, és a ténnyel, miszerint ő az enyém. És én az
övé. Számomra ez nagyon szokatlan, de a legjobb értelemben.
- Velem jössz? – kérdezte hirtelen.
- Persze – feltétel nélkül
követtem volna akár a világ végére is. – De hová? – ráncoltam a homlokomat.
- A fiúk sütni akarnak, és
nekem, mint ételszakértő-kóstolónak kötelességem megakadályozni. De nem
sikerül, úgyhogy neked, mint a barátnőmnek segítened kell nekem.
- Á, értem. Szóval a konyháért
aggódsz.
- Még szép! – vetett rám egy
felháborodott pillantást. – Ha leég, oda minden kaja!
- Világos. Ezt nem akarhatjuk,
menjünk. – Siettem vissza a színpadra, lezártam a zongora tetejét, a kottáimat
visszatettem a mappába, amit később Niall vitt magával, bezártam az ajtót, és
leadtam a kulcsot, és már indulhattunk is megmenteni a One Direction-lakot.
Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon jó lett, és én örülnék a facebook-csoportnak :)... bár, hogy őszinte legyek, csak ezt a blogodat olvasom... de azért örülnék :) nagyon cuki rész lett *-*
VálaszTörlésxxx
Viszont kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért legalább ezt olvasod!!
TörlésÉs nagyon örülök, hogy tetszett.
Köszönöm, hogy írtál!! <3
Bo×××
Nagyon jó!!!
VálaszTörlésNagyon aranyosak :) <3
xxxSzilvi
Köszönöm!:D<3
TörlésBo×××
Amit írsz, egyszerűen "olvasatja magát". Gratulálok Neked! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen!
TörlésEl sem hiszed, mennyi erőt ad! <3
Bo×××
Szerencsére mentálisan igen-igen bőséges "munícióval" rendelkezel... Nomen est ómen? :D
TörlésKöszönöm szépen :DD
Törlés