15. rész - Túl kockázatos!

Kellemes húsvétot és bolondok napját mindenkinek! :D

Kommentben szombaton írtam, hogy aznap jön új rész (ez azért volt mert szombaton végig abban a hitben voltam, hogy vasárnap van), aztán tegnap írtam, hogy tegnap jön. Igazából tartom a szavam, mert nekem még tegnap van, mivel még nem feküdtem le. Hajnali 3 van, de ezt meg akartam írni, és fel akartam rakni. Szóval itt van, és ne haragudjatok a fejezet hosszáért, de ilyenre sikeredett, és egyébként is, néha kellenek a rövid részek.

Egyébként kaptam egy új követőt, és mostanság egyre több komment érkezik! Elképesztően hálás vagyok Nektek a támogatásért, azért, hogy nem ócsároltok, vagy hasonlók, ha esetleg rövidebb a rész, vagy később hozom, mint megígértem. Nem tudom elégszer megköszönni!

A héten tervezek még minimum 2 bejegyzést, szorítsatok, hogy összejöjjön! :D

Sok locsolkodót, sok jó viccet, átverést, és kellemes olvasást kívánok Nektek!

Puszi: Bo×××

~Mira~

Mit hittem?! Hogy ő Will? Jem? Kellan? Baromság… Ő… ő csak Niall. Ez pedig a való élet, nem egy könyv. Nincs Happy End. Jézusom, komolyan nem vagyok normális. Elmondtam neki, hogy szeretem?!

Ezek csak a legenyhébb gondolataim voltak, amik átfutottak az agyamon, miközben én beérve a házba a szobánkba rohantam, becsaptam az ajtót, és zokogva az ajtónak dőltem, hogy úgy csússzak le a földre. Keserves, soha nem érzett zokogás rázta mellkasom, miközben éreztem, hogy valaki, sejtéseim szerint Wave az ajtót csapkodja, jelezve, hogy be akar jönni. De nem érdekelt. Senki nem érdekelt.

Megvárta, hogy belé szeressek! Miért nem fogadott el így, ahogy vagyok?! Fogalmam sincs, mire gondoltam, mikor belementem ebbe az egészbe. Hogy ő más lesz? Mitől lett volna az?

Egyre csak azt kántáltam magamban, hogy „Nem hiszem el, nem hiszem el”. Végül egy kis idő elteltével – lehetett 10 perc, vagy akár 1 óra is, fogalmam sincs - felkeltem, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kilépve az ajtónkon megpillantottam nővéremet, aki az ajtónk mellett ült, és zenét hallgatott. Oda sem figyelve rá folytattam utam célom felé. Odabent a tükörhöz léptem, amiben megpillantottam az arcom, és szó szerint ledöbbentem. Apróra szőkültek a szemeim, és a körülötte lévő terület tulajdonképpen paradicsomvörös volt. Ráadásul, ahogy megnéztem a homlokom, rájöttem, hogy hőemelkedésem is van.  Kissé sokat sírtam. A tükörből láttam, hogy Wave óvatosan benyit a fürdőbe, és felém közeledik.

~ Mi történt?

És én elmeséltem. Ismét bőgve, így sokszor nem is tudtam jelelni, de nővérem mindig türelmesen várta, hogy folytassam, és folyamatosan adogatta a zsebkendőket, amiket fogalmam sincs, honnan szerzett…

Nem sokkal később végül összeszedtem magam, megmostam az arcom, rendbe tettem a fejemet is, hogy ne legyen ennyire… ijesztő.

Egyébként nővérem egyszer sem szólt közbe a beszámolóm alatt, csak megértően bólogatott, vagy helytelenítően rázta a fejét.

~ Mindjárt jövök.

~ Rendben – és ezzel kiment, én pedig visszasiettem a szobánkba, és belemerültem az éppen olvasott, kedvenc könyvembe.

Nem telt bele sok idő, alig 10 perc, és Waverly visszatért, s láttam az arcán, hogy valami megváltozott. Valamire készült.

~ Jobban vagy?

~ Hol voltál? – kérdeztem vissza.

~ Nem fontos…

~ De, az. Szóval?

~ Csak valaki csöngetett.

~ Ki?

~ Nem fontos – ismételte magát.

~ Niall volt? Ő volt, igaz?

Óvatosan egy aprót bólintott, mire megint rám törtek a nemrég tapasztalt érzések, ám most nem hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam.  Ehelyett megacéloztam magam, és elmosolyodtam.

~ Mit mondott?

~ Őszintén? – kérdezte nővérem, miközben féltő pillantásokat lövellt felém.

~ Mint mindig.

~ Jól van… azt mondta, hogy nem akart „hátba döfni”. Neked akart jót, és a hangjából ítélve igazat mondott. Szóval… megegyeztünk, hogy megemlítem neked az implantátumot – elkerekedett szemmel meredtem rá, így folytatta. – Gondolj bele, Mira! Sokkal könnyebb lenne az életed.

~ És a tiéd is, mi?! – meredtem rá ellenségesebben, mint azt szerettem volna.

~ Nem, dehogyis. Tudod, hogy engem egyáltalán nem zavar. A húgom vagy, mindenhogy szeretlek. Lehetnél fejetlen is, az sem zavarna – szavaira elmosolyodtam.

~ Ne haragudj, persze, hogy tudom. És?

~ Nincs és. Segíteni szeretne. És ha te is szeretnéd, megoldható lenne.

~ De… őszintén szólva nem tudom, hogy szeretném –e. Megijedtem, Wave. Mi van, ha nem olyan a hangom, ahogy emlékszem? És mi van, ha nem fog tetszeni Niall-nek? Mi van, ha úgy, hogy hallok, más leszek? Ha megváltozom? Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha nem sikerül a műtét. Na és a pénz? Oké, kezdek kiakadni…

~ Mira, nyugi. A pénz nem számít, én is beszállok, és Niall azt mondta, hogy ennyivel tartoznak azok után, hogy elvállaltam a koreográfus szerepét. Persze nem fogadtam el, mondtam, hogy akkor nem kérek pénzt a munkáért. Belement. Nagyon kedves fiú – simított végig mondata végén karomon, megnyugtató gesztusként. ~ Ha beleegyezel, nincs akadály. Keresünk egy jó orvost, és sikerülni fog. Ugyanaz maradsz, aki most vagy, csak hallani fogsz. Ebben nem kételkedem. Nem hiányzik?A hallás – tudtam, hogy direkt feszíti a húrt, hátha azzal, hogy emlékeztet, mi mindenről maradok le süketként, rávesz, hogy beleegyezzek a műtétbe. Azt is tudtam, hogy csak nekem akart jót, így higgadtan válaszoltam.

~ Dehogynem, persze, hogy hiányzik. El sem tudod képzelni, mennyire. De túl nagy a kockázat…

~ Tudod, ha nem kockáztatsz, nem nyerhetsz.

~ Mióta vagy te ilyen bölcs? – vontam fel fél szemöldököm.

~ Mindig is az voltam, nem értem, miért csodálkozol. Hé! Jövő héten szülinapod van, mit szólsz, ha a műtét mellett csapnánk egy bulit. Tudod, karaoke, tánc, minden, rendes buli.

~ Az.. – gondolkoztam, végül kiböktem. ~ nagyszerű lenne. Köszönöm – öleltem meg. ~Elkérhetem a mobilod? Írok Niall-nek egy SMS-t.

Szó nélkül a kezembe nyomta a készüléket, mire elmosolyodtam.

„Sajnálom” – írtam, és elküldtem, remélve, hogy megbocsát.