Azt hittem, jobb egyedül

Sziasztok! Ismét itt vagyok, ám ezúttal nem új fejezettel. Jelentkeztem egy novellapályázatra, ahol 5. helyet értem el (a 7-ből), és erre nagyon büszke vagyok. Elkezdtem írni egy új történetet, pont a versenyre, ám nem lettem kész vele, így a karácsonyi One Shot-ot küldtem be kicsit kibővítve, átalakítva. A lényege ugyanaz, de mégsem. Szóval, jó olvasást, jövő héten hozom a következő fejezetet ^^

Puszi: Bo×××

~Olivia Miller~

Megrettenve, félelemtől hevesen dobogó szívvel álltam a Pláza bejárata előtti téren. Miért bántja? Mit tett? Kérdések váltották egymást a fejemben, majd megráztam azt, mintha ezzel elhessegethetném a kellemetlen gondolatokat. Szorosabban fogtam magamon a kabátot, és úgy döntöttem, cselekszem. A téli hóesésben odafutottam a kört alkotó tömeghez, és befurakodtam legbelülre, az „első sorba“. Gyorsan felmértem a helyzetet – ám ebben korántsem segített a tény, miszerint egy csapat idióta kamasz őrjöng körülöttem olyanokat ordítva, hogy „Üsd!“, „Erősebben!“ vagy éppen  „A karját törd!“  -, és amit láttam, lesokkolt. Egyből felismertem  Andrew alatt a hóban tehetetlenül fekvő hírességet. A körülöttem tomboló tinifiúk legnagyobb döbbenetére előreléptem, és felszólaltam:

- Andrew, elég! – mindenki nevetésben tört ki. Hát igen, a 154 centimmel és viszonylag vékony hangommal nem nyújtottam valami fenyegető látványt.  Csupán hárman nem nevettünk: Az exbarátom, mert tudta, mire vagyok képes; a sztár, mert már annyi ereje sem volt, hogy felém fordítsa fejét, és én, mert egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet. Fél perc után, mikor nem reagált, kérdőn felhúztam a szemöldököm, de Andrew nem mozdult. Valószínűleg azt mérlegelte, hogy esik nagyobb csorba az önbecsülésén: ha egy lány megveri, vagy ha félbehagyja a verést. Úgy tűnt, az utóbbi mellett döntött, mert hirtelen felállt – még lökött egyet a hóban fetrengő szerencsétlenen -, és fújtatva elviharzott, de a gyilkos pillantás nem maradhatott el irányomban. Lassan mindenki szétszéledt, aki eddig körülöttünk volt, én pedig odasietve leguggoltam a fiú mellé, és kisimítottam göndör haját a homlokából. Arca csupa vér volt, és segítségre szorult. Amint feltűnt neki, hogy már nincs veszélyben, valamint, hogy senki sincs körülötte rajtam kívül, lassan felém fordította fejét, de látszott rajta, hogy nehezére esett a mozdulat. Nem tudtam, felismert-e… Kinyitotta száját, de azonnal be is csukta, elnyelve egy fájdalomkiáltást.

- Ne  beszélj. Hívom a mentőket. – vettem elő telefonom, de a mozdulat közben nem bírtam figyelmen kívül hagyni az előttem fekvő fiú kétségbeesett tekintetét, ami nem tetszett. Felvették a telefont, én pedig bemondtam a címet, ahol voltunk és, hogy mi történt, majd leraktam.

- Mindjárt itt vannak. Hívjak valakit? – a göndörke eddig engem vizslató szemei most enyémekbe néztek, és bólintott, de időm nem volt cselekedni, mert a távolban mentő szirénája harsant. Óvatosan letöröltem a szája sarkából kitartóan szivárgó vért, és megfogtam a kezét.

Egyre növekvő idegességgel néztem az előttem fekvő – velem egykorú - srác gyönyörű smaragdzöld szemeibe, melyeket olyan rég láttam, s most mégsem tudtam  igazán örülni a viszontlátásnak, mert láttam benne az üres csillogást. Végtelen harag fogott el Andrew iránt. A mentős férfi finoman arrébb tolt, így kénytelen voltam elengedni a sztár kezét, ám a szemkontaktust egyikünk sem szakította meg, bár látszott rajta, hogy nehezen tud ébren maradni. Figyeltem, ahogy felrakják a hordágyra, s ő figyelte, ahogy figyelem és alig észrevehetően biccentett jelezve, azt szeretné, ha velük mennék. Bólintottam, egyrészt, mert nem az én stílusom magára hagyni az ájulás szélén álló embereket, másrészt pedig érdekelt, mi lesz Vele. Beszálltam a mentőbe, majd eszeveszett gyorsasággal indultunk a kórház felé. Út közben figyeltem a göndör tini sztárt. Máskor kifejezetten szép és vonzó arcát most horzsolások, véraláfutások és némi vér csúfította, a hatalmas lila monokliról a szeménél már nem is beszélve. Bár én magam nem szerettem a banda dalait, amiben Ő énekelt, a csapból is ők folytak, így bandatársai nevét meg kellett jegyeznem.

Beértünk a kórházba, ahol egy kórterembe szállították, én pedig nem tehettem mást, leültem a földre. Persze, voltak székek is, de a föld mindig kényelmesebb. Nem sokkal később egy fehér köpenyes orvos jelent meg előttem. Azonnal felpattantam, mire a doki felém nyújtotta Harry pénztárcáját és telefonját egy zacskóban.

- Hogy van? – érdeklődtem.

- Kije ön a betegnek?

- A… megmentője? – kérdeztem vissza, mire a dokitól csak egy lesajnáló pillantást kaptam.

- Csak rokonnak vagy közeli hozzátartozónak adhatok ki információt a beteg állapotáról.

Erre a kijelentésre dühösen fújtam egyet és kikapva a fehér köpenyes majom kezéből a zacskót arrébb vonultam. Kivettem belőle a telefont és megnyitottam a telefonkönyvet. Rövid keresgélés után – olyan nevekkel találkoztam, mint Ed Sheeran, Beyonce és társaik – megtaláltam Liam nevét, és rányomtam a „Hívás“ szócskára a kijelzőn. A második csörgésre fel is vette az említett személy.

- Szia!

- Ömm.. Helló. Olivia Miller vagyok, és … -itt elhallgattam, mert a másik oldalról először irdatlan nagy ordítást hallottam, majd hangos nevetést.

- Louis! Vidd a hajam közeléből azt az ollót!

- Nyugi Zayn! Csak igazítani akartam rajta, mert… - eddig hallottam, majd egy ajtócsapódást, és ismét csönd lett.

- Ne haragudj. A srácok néha picit…. Hangosak. – hallani lehetett, ahogy mosolyog. – Szóval, mit akartál mondani? És ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért Hazzáéról telefonálsz?

- Hát, igaziból nem tudok semmit, csak a végére értem oda, így Andrew-t még le tudtam állítani. Most az egyik kórházban vagyunk. Mielőtt jöttek a mentők, kérdeztem, hogy hívjak-e valakit, mire csak bólintani tudott. Nem bírt megszólalni, de sejtettem, hogy rátok gondolt. Most vizsgálják. – hadartam el egy szuszra. A vonal másik végén idegesítő csönd volt, majd végül beleszólt Liam:

- Harry kórházban van? És ki az az Andrew?

- Igen, de remélem, nem esett semmi komoly baja. Andrew pedig… az idegbeteg exem.

- Jó, várj. Melyikben vagytok? Mármint kórházban. – miután megmondtam, folytatta – Odamegyünk. Öt perc és ott vagyunk. Addig szépen kérlek, maradj ott.

- Persze – bólintottam, pedig tudtam, hogy nem látja. Letette.

Visszaejtettem a telefont a zacsiba és előhalásztam az enyémet, ami eddig a zsebemben pihent. Tárcsáztam barátnőm, Jessica számát. Szokása szerint egyből felvette.

- Hol vagy csajszi? Fél órája várok rád bent a Plázában. Bocsi, de kint már halálra fagytam.

- Csak fél? Nekem többnek tűnt – tűnődtem el, majd folytattam. – Egyébként sztárokat mentek, tudod, mint minden nap.

- Na! Ma ki van terítéken?

- Harry Styles.

- Mi?! – hát…barátnőm kissé fanatikus, és mellesleg annak ellenére, hogy ő áll legközelebb hozzám, alig tud valamit a múltamról.

- Igen. De nyugi. Majd elmesélek mindent. És kérek neked aláírást, amint felismer. Bár, lehet, hogy jobb lenne, ha nem tenné.. – itt gyorsan elhallgattam és ajkamba haraptam saját butaságom és meggondolatlanságom miatt, majd megacélozva magam folytattam. - Csak azért hívtalak, mert ugrott a karácsonyi vásárlás. Nem baj? Figyelj, mennem kell – szóltam, mikor megpillantottam a közeledő One Direction-ös fiúkat – Szia.

Mire elraktam a készüléket, a srácok is odaértek hozzám. Bevallom, félőrült tekintetük és zihálásuk kicsit megijesztett, de a körülményekre való tekintettel elnéztem nekik.

- Na, mi történt? – Liam szólalt meg először. –még ő tűnt a legösszeszedettebbnek.

- Sziasztok – nyújtottam kezet. –Olivia Miller vagyok, de mindenki csak Liv-nek hív.

- Chipset? – nyújtotta felém a szőkeség a kezében tartott zacskót, mire megráztam a fejem.

-Nem, köszi. Szóval. Úgy volt, hogy odamentem a plázához, ahol a kis tinik kört alkottak, és üvöltöztek. Odaérve hozzájuk befurakodtam előre, hogy lássam, mi történik, és egyből felismertem a volt barátomat, Andrew-t. Mielőtt még bármit gondolnátok, nem tartom vele a kapcsolatot, az egy pszichopata, tök simán nekiront bárkinek. Tehát éppen a sztárt ütötte, mikor közbeszóltam. Régebben volt egy kis… khm…incidensünk, miután megtanultam verekedni, és ezt a tudásom az a vadállat magán tapasztalhatta. Így, miután szóltam neki, kis hezitálás után otthagyta a göndört. Én meg odamentem, már ne is haragudjatok, de elég rosszul nézett ki, így hívtam a mentőket, és most itt vagyunk. – fejeztem be a rövid ismertetőt. A fiúk arcán aggódást és idegességet láttam – Kijött az orvos, ezeket ideadta – nyújtottam át a zacskót Harry cuccaival -, de nekem nem mondott semmit, mert „csak rokonnak vagy közeli hozzátartozónak adhat ki bármilyen információt a beteg állapotáról“. Meg tudtam volna fojtani.

- Köszönjük, hogy szóltál, meg, hogy elkísérted, és… hogy megmentetted. – mondta Louis, és láttam rajta, hogy annak ellenére, hogy ez ciki, mert hát a göndörke mégiscsak fiú, komolyan gondolja.

- Nincs mit. De  hogy-hogy nem volt vele testőr?

- A boltba egyedül is le tudunk menni. Illetve most már kételkedem benne. És mit csinált Harry, amiért megverték?

Visszanyeltem a megjegyzést, miszerint nem vagyok sem a bébicsősze, sem időutazó, sem ő, valamint gondolatolvasói képességeim hiánya is erősen akadályoz e kérdés megválaszolásában, és csak annyit mondtam:

- Nem tudom. Andrew-nak nem mindig kell indok. Lehet, hogy dudorászott, és ez felhúzta, vagy szimplán nem volt szimpatikus neki a Sztár feje.

- Van neve is! Harry. – zsörtölődött Zayn.

- Jól van, akkor Harry feje.

Ebben a pillanatban kilépett a kórteremből ugyanaz a fehér köpenyes majom, aki előzőleg is, mire a fiúk mind odarohantak, én pedig utánuk siettem, hogy halljam, mit mond a doki. 

-Rendbe jön. Megrepedt az egyik bordája, valamint az arcával is jól elbántak, gondolom, a karjával védte, mert a jobb karja is megrepedt. Nagyon  kicsin múlott, hogy nem tört hatalmas szerencse kellett hozzá. Kap gyógyszereket, de pár napig bent tartjuk.

Miután végzett, nem bírtam ki, felcsattantam:

- Most komolyan. Ezt olyan nehéz lett volna nekem elmondani?!

- Nyugalom kisasszony, csak a munkámat végzem.

- Maga csak ne mondja meg nekem, mit csináljak! Ki maga? Az apám? Akkor nyugszom meg, ha úgy akarom! – vágtam le egy gyors hisztit, majd egy halk „Bocsánatot“ motyogva arrébb mentem. Nem sokkal később a fiúk is jöttek utánam.

- Nem sokára  bemehetünk hozzá.

- Remek. Akkor én megyek.

- Máris? Ne, jössz be hozzá? – kérdezte Zayn, mire csak szomorúan ingattam a fejem.

- Nem. Jobb, ha nem tudja, ki vagyok. – s ezzel elköszönve ott hagytam az értetlenül álló fiúkat.

~Harry Styles~

Iszonyatosan sajgott mindenem, és az utolsó emlékem, hogy beraknak a mentőautóba – amiről fogalmam sem volt, hogy került oda – és egy lány is beszáll. Mikor – nem tudom, mennyi idő után – kinyitottam a szemem, már nem volt ott ő. Helyette azonban ott voltak a fiúk. Hogy az „ott“ pontosan mit takar, arról tippem sem volt, ezért próbáltam megkérdezni, de nem jött ki hang a torkomon – ami megrémített. Meg akartam tudni, hol van a lány, miért vagyok ott, ahol, valamint, hogy mi történt pontosan. Nem volt erőm, hogy felemeljem a kezem, vagy, hogy megszólaljak. Fel akartam ülni, de amint megtámaszkodtam testem két oldalán, hogy felnyomjam magam, éles fájdalom hasított bekötözött jobb kezembe, és megszédültem, így visszahanyatlottam párnámra. Még láttam a fiúk aggódó tekintetét, majd újra álomba merültem.

~*~

Legközelebb arra ébredtem, hogy valaki tűt döfött a karomba. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy  a srácok még mindig itt szobroznak, csak helyet adtak a fájdalmat okozó nőnek. Mikor az kiment, rekedtes hangon megszólaltam:

- Hol vagyok?

- Mindenki felém kapta fejét, és elvigyorodtak, végül Louis szólalt meg:

- Kórházban. De remélem, nem sokáig lazsálsz, mert vár a munka! – vidám volt a hangja, amit jó volt hallani.

Körülnéztem, és valóban egy kórteremben feküdtem. Csak a szokásos: fehér falak, egy TV, kismillió virág mindenütt, amíg a szem ellát és gyógyszer meg fertőtlenítőszag, amit még a színes illatbombák aromája sem volt képes elnyomni.

- Hogy kerültem ide?

- Megvertek. A Plázánál. Tegnap. – Ír barátom szavaira hirtelen minden beugrott. 

Mentem a bevásárló központhoz, halkan énekeltem, ahogy szoktam, mikor valaki megbökött. Hátrafordultam, és ott állt egy elég nagydarab gyerek, Andrew (volt évfolyamtársam, de azóta elképzelhető, hogy bukott egy párszor), és mögötte  néhány csatlósa. Leráztam a vállamról a kezét, és otthagyva indultam be vásárolni, mikor ismét meglöktek, és ekkor már kissé idegesen fordultam vissza.

- Mi van már?

- Semmi. – nyújtotta el az „e“ betűt Andrew gúnyosan. Megrántottam a vállam, és mentem tovább. Aztán, mikor a lépcső előtt harmadjára is meglökött, hátrafordulva kezdtem bele mondandómba:

- Mi a sza….- itt elakadtam, mert ahogy fordultam, erős ütést éreztem az arcom bal oldalánál. Azonnal odakaptam kezem, és miközben tapogattam egyre dagadó arcom, néztem, ahogy a hústorony a jobb öklét rázza.

- Ember! Megvesztél? Mi volt ez?!

- Ajándék. – vigyorodott el gúnyosan. Éreztem, hogy itt nincs vége a történetnek, s lám, igazam volt. De bár ne lett volna… Innentől minden homályos. Egyszerre hárman kaptak el, én pedig akárhogy védekeztem, erősebbek voltak. Egy ideig próbálkoztam a szabadulással; ők is kaptak, de túlerőben voltak: Ahogy ütöttem egyet, a másik kettő lefogott. Időközben egyre több, nálam fiatalabb – talán középsulis – srácok gyűltek körénk, és mindenfélét üvöltöztek, ezzel is bátorítva Andrew-t és társait. Aztán valahogy a földre kerültem, és aljas módon rugdosni kezdtek, ahol értek. Addigra már annyi erőm sem volt, hogy védekezzek, de kényszerítettem magam, hogy karommal mégis védjem a fejem. Szinte hallottam, mikor az egyik találat hatására reccsent egyet az egyik bordám, a másikéra pedig a karom. Ekkor Andrew fölém térdelt, és ököllel püfölt. Szépen, sorban: Jobb horog, még egy, majd egy bal. Hárítottam, amennyire csak tudtam – el sem tudtam képzelni, hogy nézhetek ki, de addigra ez vált legkisebb problémámmá -, de ez nem akadályozta meg, megállíthatatlanul ütött, rúgott, ahol ért. A szemében veszedelmes fény csillant, ami megrémített. Éles fájdalmat éreztem a fejemnél, és pár pillanatra minden elsötétült. Mikor magamhoz tértem, már senki nem volt körülöttem Rajta kívül. Iszonyúan sajgott mindenem.

Amennyire tudtam, megráztam a fejem, hogy újra a fiúkra tudjak koncentrálni.

- És ti azóta bent vagytok? – szinte elérzékenyültem. Szinte. Na jó, meghatott a dolog, mert milyen rendes dolog már!

- Persze. – mosolygott rám teli szájjal Niall. Meg sem lepődtem: hamburgert majszolt.

- És… hol van a lány? – erre a kérdésemre mind elhúzták a szájukat, majd végül Zayn szólalt meg.

- Elment. Még tegnap, miután az orvos megmondta, hogy vagy.

- Miért? – kis hezitálás után válaszolt csak:

- Azt mondta, jobb, ha nem tudod, ki ő. – ez úgy ért, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ismét.

- De… meg akarom neki köszönni.

- Hát, úgy néz ki, engem leváltottak. Eddig én voltam Superman, most ő lett a te Superwoman-ed. Vagy lehetnénk társak! – csillant fel Lou szeme – Majd varratok neki olyan szexi szuperhősrucit! – egyre inkább lelkesedett. –Vajon milyen szín illik hozzá? –űnődött tovább. Rájuk mosolyogtam, majd lecsuktam a szemem. Azonban fél pillanattal később ajtónyitódást, majd egy rég nem hallott, de annál édesebb hangot hallottam, amit azonnal elismertem. Nem aludhatok el épp most! Gondoltam, de nem volt elég erőm kinyitni a szemeim, hogy megbizonyosodjak igazamról. Arról, hogy tényleg Őt hallom.

~*~

Éreztem, ahogy puha kezek simogatják kézfejemet, s a tipikus, mégis édes illat az orromba kúszott, amitől azonnal kipattantak szemeim. Egy pillanatra elvakított a szoba fehér falairól visszaverődő fény, majd amint szemeim megszokták a világosságot, egyből Őt kerestem tekintemmel. Mikor megtaláltam – az ágyam mellé húzott széken ült, egyik kezével az éppen olvasott könyvet tartotta, másikkal pedig óvatosan simogatta kezem, mintha attól, félne, bármelyik pillanatban elhúzhatom -, elmosolyodtam. Nem vette észre, hogy felébredtem, sem azt, hogy ő  nézem. Nem szólaltam meg, mert egyrészt fogalmam sem volt arról, mit kéne mondanom, másrészt pedig még órákig tudtam volna gyönyörködni benne. Ahogy csodáltam azt a rég nem látott, gyönyörű arcát, az azt keretező barna fürtöket, Őt, egy pillanatra elfogott az a régi érzés, aminek hatására véletlenül megszorítottam a kezét. Riadtan felnézett, majd ahogy meglátta, hogy már nem alszom, elvigyorodott.

- Na, mi van veled Szupersztár? Túlélted? – kérdezte viccesen, de a hangjából kihallottam a mindig ott bujkáló aggódást. Másnak nem tűnne fel, de őt jobban ismerem magamnál is.

- Betonból vagyok, nem tudtad? Mit vártál? – vigyorogtam. – Andrew csak simogatta a sziklát.

-Hát, úgy is nézel ki, mint a beton, amit jól megtapostak. Adhatok puszit? – kérdezte félénken.

- Neem! Dehogy. Kizárt dolog. – mondtam, de belenevettem a mondanivalómba. – Persze, hogy adhatsz. Megtisztelnél. Ha fel tudnám emelni a kezem, valamint, ha lenne kalapom, megemelném. – szája szeglete felfelé kunkorodott majd felém hajolt, és az arcomra nyomott egy puszit. Áramütésként ért az érintése, és ráébredtem, hiányzott, hogy évekig nem beszéltünk. Akkor is, ha haraggal váltunk el.

- Szia, Liv. – eszembe jutott, hogy még nem köszöntem. Miközben leült, észrevettem a fiúkat, akik a kórterem folyosóra néző ablak külső oldalán álltak, Liv mögött és a szemöldöküket kérdőn felhúzták meg felmutogatták a hüvelykujjaikat. – Hogy kerülsz te ide?

- Én hoztalak be. Mármint a mentő, de én szóltam nekik. – hála öntött el szavaira.

- Köszönöm.

- Ugyan, felesleges, és, már bocs, hogy ezt mondom, de jobban örültem volna, ha nem kell behozatni.

Gondoltam, rákérdezek.

- Úgy hallottam, hogy tegnap azért mentél el, mert nem akartad, tudjam, ki vagy. – szavaimra zavartan lesütötte szemeit, és csak néhány másodperc múlva nézett szemeimbe.

- Mert úgy gondoltam, felesleges feltépni a régi sebeket. – mintha kést döftek volna a szívembe.

-De… miért? – borzalmasan zavart, hogy ő jobban tudja, mi is van most, mint én, és, hogy határozottabb.

- Mert nekem fáj. Talán jobban, mint mikor megtörtént. Felesleges olyan emlékekhez ragaszkodnunk, amiket nem élhetünk át újra, csak imitálhatjuk, visszaemlékezhetünk, de attól csak rosszabb lesz. Te is megváltoztál, ahogy én is, ez természetes, de te talán többet. Nem játszhatjuk meg, hogy semmi sem történt, mikor mindketten tisztában vagyunk a történtekkel. Nekem fájt. Talán neked is. És én nem tudnék rád úgy tekinteni, mint egy barátra, aki nem bántott. Ha rád nézek, az emlékek előtörnek. És én nem akarok a múltban ragadni. Valamint nézzünk szembe a ténnyel: te egy sztár vagy, én pedig egy átlagos, londoni lány.

- Oké… érvelés mester fokon.

- Ezt most ne vicceld el. – ekkor jelzett a telefonja, amit elővett, majd felnézve belőle így szólt. - Ne haragudj, de mennem kell. Holnap jövök, és holnapután is, és ameddig csak kell, minden nap. De ennyi.

Ezzel összepakolt, és puszit nyomva homlokomra elhagyta a kórtermet. Mintha semmi fontosat nem mondott volna! Mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna…

A fiúk abban a pillanatban, ahogy Ő eltűnt, egyszerre rontottak be.

- Mi volt?

- És az a puszi?

- Mit mondott?

- Szép lány. -  vigyorgott Zayn.

Nem is sejted, mennyire. - gondoltam, de csak annyit mondtam:

- Semmi, igen, adott, semmi jót, és az. Gyönyörű. – elmosolyodtam a gondolatra, hogy nem is olyan régen még az enyém volt. Aztán el is komorodtam, mert eszembe jutott, mit tettem utána. Talán igaza volt... A fiúk elég furcsán néztek rám, lehet, hogy azt várták, megszólaljak.

- Baráti puszi volt, ne kombináljatok. Nem lesz semmi. Régen volt, de… annak már vége. Amit pedig mondott, az a múlt és a jövő tisztázása volt.

- Miért, mi volt régen? – kérdezte halkan Liam, ezzel jelezve, hogy ha nem szeretném, akkor nem kell elmondanom nekik, pedig tudtam, mennyire szerették volna tudni. Viszont felesleges lett volna tagadni, főleg előttük, így hát hatalmasat sóhajtva – már amekkora abban az állapotban tőlem tellett – belekezdtem.

- Abban a korszakban történt, amikor a szüleim elváltak. Együtt voltam Liv-vel, akkor másfél éve. Minden jó volt, de ahogy az lenni szokott, történt valami, ami belerondított a képbe. A szüleim bejelentették, hogy válnak, ami megviselt, de megláttam  őt  az egyik osztálytársunkkal. Ez így sok volt, és amellett, hogy megvertem a gyereket, aznap este bődületesen sokat ittam, és részegen… megcsaltam. Tudtam, hogy az ilyenre nincs mentség, és azóta is bánom, hogy ezt tettem, mert ott csesztem el mindent. Természetesen furdalt a lelkiismeret, így bevallottam neki, és miután megtudtam, hogy csak a házit köszönte meg a srácnak egy öleléssel, bocsánatot kértem a gyerektől, de Olivia, egyébként teljesen érthető módon, azonnal szakított velem, és azóta nem beszéltünk. Suliban sem, sehol. Hónapokig próbáltam vele kapcsolatba lépni, mindent megpróbáltam, de mintha fel sem tűntek volna neki a próbálkozásaim. Aztán félretettem az ügyet. És most, hogy van rá lehetőségem, előveszem, próbálok helyrehozni mindent. Már amennyire lehet. – mondandóm közben többször is megálltam, hogy levegőhöz jussak. A fiúk meg úgy néztek rám, mintha meg sem lepődnének rajtam.

~Olivia Miller~

Ígéretemhez híven egy hétig minden nap bementem Harry-hez. Próbáltam úgy időzíteni, hogy a másik négy fiú ne legyen bent, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, de legtöbbször nem jött össze. Minden nap órákat beszélgettünk, akár ott voltak a fiúk, akár nem, és éreztem, hogy az elmúlt években mennyire hiányzott. Bár nem bocsátottam meg neki, mégis, megnyugtatott, hogy újra a mindennapjaim részévé vált. "Akkor jövünk rá, mennyire hiányzott valaki, mikor újra vele vagyunk." Ezt a mondást egyre igazabbnak éreztem.

Ő elmesélte, milyen az élet sztárként, hogy néha megőrjítik az őrült rajongók, hogy a fiúk nélkül tutira elszállt volna, hogy mennyire szereti őket, és a családjáról is beszélt. Örültem, hogy Gemma-ék is jól vannak, velük sem beszéltem a régi… incidens óta. Én pedig meséltem arról, hogy utána csak egy barátom volt, Andrew, de akkor még nem volt ilyen... ilyen vadállat. Viszont a fájdalmasabb részeket nem osztottam meg vele. Még nem voltam rá képes. Nem bíztam benne annyira.  Elmeséltem, hogy most fősulira járok, de téli szünet van, hogy a szüleim is jól megvannak, hogy azóta született egy kishúgom és egy kisöcsém, akik ikrek: Lottie és Emory, valamint, hogy van, ami nem változott: Imádok olvasni.

Ma, amikor kikapcsolódásnak épp barchobáztunk, bejött a doki, amitől már nem kaptam frászt. Először nagyon megijedtem, azt hittem, baj van, de, mint kiderült, csak ellenőrizni jött. Akkor. Azt hittem, ma is erről van szó, már keltem volna fel, hogy igyak egy kakaót, míg ő Harry-t vizsgálja, de megállított és visszaültetett a székre. Legnagyobb meglepetésemre megállt előttünk, és mosolyogva így szólt:

-Ha minden jól megy, holnap hazamehet.

Ennyi, és kivonult. Én meg örömömben majdnem Harry nyakába ugrottam. Napról napra jobban szerettem. Az, hogy nem szállt el önmagától és, hogy úgy tudtunk beszélgetni, mint régen, onnan, ahol abbahagytuk, kezdte velem elfeledtetni a régi dolgokat. Teljes erőmmel azon voltam, hogy barátként tekintsek rá – ez egyre jobban ment -, régi csalódás helyett.

Gyorsan felhívta a fiúkat, akik közölték, hogy bejönnek, öt perc és itt vannak. Így is volt, pár perc múlva betoppantak, és mikor menni akartam, hogy ne zavarjak, a fiúk összenéztek, és Zayn az ajtóhoz lépett, elzárva az utamat, Liam és Louis pedig elkaptak a két kezemnél és lábamnál fogva, és nem eresztettek. Kapálóztam, de a két fiú erősen tartott, esélyem sem volt.

-Jó, maradok. – erre a kijelentésemre Niall felugrott, és lejtett egy gyors táncot – Waka, waka -, majd, mintha mi sem történt volna, visszaült, mi pedig rázkódtunk a nevetéstől. A fiúk letettek, és Zayn is elállt az ajtóból, de minden lépésem figyelte, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felugorhatok, és csapot-papot itt hagyva hazarohanok.

Mondanám, hogy partiztunk, de nem hiszem, hogy az automatás kakaó és kávé, valamint a pizza és a kórházi koszt buli kajának számít. Viszont a hangulat jó volt. A fiúk rögtönöztek nekem egy koncertet, a capella. Be kellett valljam, tetszettek a dalok. Nem csak azok, hanem az előadásmód is, mert csak úgy sugárzott a fiúkból, hogy élvezik az éneklést, hogy szeretik csinálni.

- Liv, senkinek nincs ilyen kék szeme. Kontaklencséd van?

- Neked is ilyen van.

- Én isten vagyok.

- Ó, hát, akkor én meg egy angyal.

Miután megtárgyaltuk mindenki szemszínét, ruháit, barátnőit, kedvenc éttermét, a fiúknak menni kellett, és én is készülődni kezdtem.

- Mész?

- Igen, már feküdnöd kell. – elmosolyodtam a mondat abszurditásán… Egy szinte felnőtt féri, és hála a kórháznak, 8-kor már feküdnie kell. Azért ez valahol vicces.

- De nem akarok egyedül maradni az utolsó este. – bevetette kiskutyatekintetét, aminek nem, vagy csak nagyon nehezen tudok ellenállni, és ezt tudta ő is nagyon jól.

- Ne csináld ezt, Harry.

- Mit? – vigyorodott el ártatlan arccal.

- Ezt. A szemeddel.

- De nem is csinálok semmit!

- Dehogynem! Tudod, hogy nem maradhatok! Hol aludnék? Biztosan szólnának.

Kérdésemre arrébb húzódott, és megpaskolta a maga mellett üresen maradt ágyrészt.

- Hát itt! És nem, ilyenkor már nem jönnek be.

- Arrgh. Megőrjítesz. – vettem le a kabátom, mire még nagyobb vigyor terült el a göndörke arcán. Cipőm is lekaptam, majd lekapcsoltam a villanyt a szobában, és felnyomtam a karácsonyi világítást – a héten minden kórterembe raktak egy-egy karácsonyi égősort az ágyak fölé -, majd befeküdtem Harry mellé. Amint hozzám ért, óvatosan átölelt, hogy jobban, kényelmesebben legyünk és melegítsük egymást, eszembe jutott Andrew, az, hogy mit csinált, és megremegtem, amitől Harry azonnal elhúzódott volna, de elkaptam a kezét, és visszahúztam. Kimondhatatlanul örültem, hogy nem vagyok egyedül.

- Mi történt? – kérdezte halkan. Hazza lágy hangja nyugtatóan hatott sajgó szívemre és enyhítette a szörnyű emlékek súlyát. Úgy éreztem, elmondhatom neki. Nem mint „Az Exnek“, hanem, mint barátnak. Lassan belekezdtem:

- Andrew-val egy évig voltam együtt. Jól működött minden, de én nem akartam lefeküdni vele, hiszen csak 16 voltam. Ő viszont akarta. Fáradhatatlanul próbálkozott, én pedig minden alkalommal hárítottam. Aztán egyszer túl messzire ment, nálam pedig elszakadt az a bizonyos cérna, és lekevertem neki egyet. Mint tapasztaltad, Andrew egy vadállat. Pofonom hatására bevadult, és… - itt egy pillanatra elcsuklott a hangom, az emlékek hatására könnyek patakzottak le az arcomon, de összeszedtem magam, és befejeztem. – és akkor akaratom ellenére lefeküdtünk. – mondtam ki. Nem bírtam volna kimondani azt a szót, hogy „megerőszakolt”. Szavaimra a mellettem fekvő fiú teste megfeszült, én pedig még hozzáfűztem:

- Senki nem tud róla azóta sem, csak neked mondtam el. Ezután megtanultam megvédeni magam. – nem hibáztattam, amiért nem szólalt meg. Nekem a mai napig nem sikerült feldolgozni.

Úgy öt perc után szorosabban ölelt magához, és megszólalt:

-Sajnálom, hogy ez történt.

Elmosolyodtam, annyira édesen mondta ki ezeket a szavakat.

-Nem tehetsz róla. – megkönnyebbültem. Mintha az, hogy elmondtam neki, mi történt, semmissé tette volna. Mintha Ő levette volna a vállamról a terhet. – Köszönöm… hogy elmondhattam. – fordultam meg az ölelésében, hogy a szemébe tudjak nézni.  – Tudod…Azt hittem, jobb egyedül. Miután az történt, úgy gondoltam, soha többé nem akarok barátot.  De rájöttem, nem segít, ha bezárkózom, Te ráébresztettél, hogy tévedtem. Szeretlek. - Elmosolyodott, nyomott egy puszit a homlokomra, majd lehunyta szemeit. Én még egy ideig figyeltem az ablakon túl szállingózó havat, és azt gondoltam, az, hogy visszakaptam, egy olyan karácsonyi ajándék, mely mindennél többet ér; majd én is követtem Harry példáját és álomba merültem.

Hajamat simogató keze megnyugtatott, és azt sugallta: Nem hagyom, hogy bántsanak.