2013. január 30., szerda

9. fejezet - Te meg süket vagy!



Halihó! Ismét reggel hozom a fejezetet.
El sem hiszem! Egy héttel ez előtt még "csak" 16 rendszeres követőm volt, azóta pedig kaptam még kettőt. Mérhetetlenül hálás vagyok Nektek!! Köszönöm <3
Remélem, tetszeni fog a rész!
Puszi: Bo××× 

~Mira~

Nem hiszem el! Hogy Daniel milyen kétszínű! Múltkor azt mondta, hogy örül, mert barátkozom, erre most, hogy beállítok Niall-el, majdnem leharapja a fejem.
~ Mira! Tudod, mit gondol a vezetőség arról, ha valaki idegent akar bevinni az órára!
~ De hát te mondtad, hogy barátkozzak!
~ Igen, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szegd meg a szabályt!
~ Ne! Ne csinálj úgy, mintha te még soha nem tetted volna meg! – de Daniel mintha meg sem hallotta volna.
~ De ő hall! Te meg süket vagy! Még csak jeleni sem tud, könyörgöm!
Erre a mondatára megfagyott ereimben a vér- Soha nem mondott még ilyet.
Egy pillanatig döbbenten meredtem rá, majd mindent otthagyva kirontottam a nagyszobából. Éreztem, ahogy Niall fut mögöttem, próbál utolérni. Egyszer csak elkapta a karom és maga felé fordított. Próbáltam másfelé nézni, elfordulni, hogy ne lássa a szemem sarkában csillogó könnyeket, de nem eresztett el.
Nem akartam engedni, hogy kihulljon az első könnycsepp, mert ha egy jön, jön a többi is. Gyorsan elmorzsoltam egyet, de Niall megfogta a csuklóm.
- Ne. Mira… - de ahelyett, hogy befejezte volna a megkezdett mondatot, elkezdett húzni az egyik szoba felé. Óvatosan benyitott és isteni szerencse, hogy senki nem volt bent. Becsukta mögöttünk az ajtót és felkattintotta a villanyt.  Kiara szobája volt, s neki csak fél 6-tól lesz rá szüksége.  Niall egymás mellé húzott két babzsákfotelt, plusz szerzett papírt és tollat is. Intett, hogy üljek le, s én engedelmeskedtem neki. Lehuppant mellém és teljes testével felém fordult.
- Mi történt? Mit mondott? – ahogy megkérdezte, azonnal rám tört a sírhatnék, de nem akartam előtte elbőgni magam. Várakozásteljesen pillantott rám, mire tollat ragadtam s a lapot ölembe vettem.

„Megbántott. Ennyi. Majd kiheverem :)"

Bár igazat írtam, nem voltam benne teljesen biztos, hogy úgy is lesz..
Nem értem… soha nem beszélt velem így, mindig vigyázott, nehogy rosszat mondjon. Tudja, mi fáj a legjobban, ismeri a gyenge pontomat. Ott döfött belém, igen kegyetlen módon, ahol a legsebezhetőbb vagyok: a betegségemnél. A baleset óta még nem tudtam teljesen elfogadni ezt az… új énem.
Niall hadonászásának sikerült kiragadnia gondolataimból. Felnézve szembe találtam magam Niall mindig vidáman csillogó tengerszín szemeivel, amik most árnyalatokkal sötétebbek lettek az aggodalomtól és az értetlenségtől, fájt beléjük nézem.
Leírtam a fentieket és azt is, pontosan mit mondott. Nem volt nehéz felidézni, minden szó élénken élt az emlékeimben, s én attól féltem, soha nem fog elhalványulni.
Miután elolvasta soraimat, az értetlenség, mely eddig a szőkeség arcán ült, most dühbe csapott át.
- Mindig ilyen tapló? Ilyet nem mondunk! – meg sem várva válaszom felpattant és feltett szándéka volt, hogy elhagyja a szobát. Most rajtam volt a sor, én fogtam meg csuklóját, mire felém fordult. Látta a szememben a kíváncsiságot, a ki nem mondott kérdést és válaszolt.
- Csak beszélek vele.
Ne! –kiáltottam fel gondolatban. Ráemeltem tekintetem és csak annyit mondtam:
- Nem védhetsz meg mindentől – mosolyra húzta telt ajkait.
- Nem, de megpróbálhatom – én is elmosolyodtam és átöleltem derekát, olyan szorosan bújva hozzá, ahogy csak tőlem telt. Pár perc után összeszedtem magam és kibújtam Niall védelmezőn ölelő karjai közül. Legszívesebben visszabújtam volna, mert ott úgy éreztem, nem érhet baj.
Felkaptam a tollat és a lapot, bár volt nálam füzet, és kihúztam a szobából. Karórámra pillantva egy percre megtorpantam: 15:19. A gyerekek már húsz perce várnak! Niall-t karon ragadva kezdtem rohanni a termem felé. Alig egy perc múlva lihegve álltunk meg a megfelelő ajtó előtt. Kifújtuk magunkat, majd Niall-re pillantottam, aki vigyorogva bólintott ezért lenyomtam a kilincset és benyitottam.
A napfénytől ragyogó szobában azonban nem az a látvány fogadott, amire számítottam: üres volt!
Szívroham kerülgetett, erősebben kellett kapaszkodnom Niall-be. Félelemmel teli tekintettel rámeredtem, már-már görcsösen szorongattam kezét, olyannyira, hogy az egészen elfehéredett. Lepillantott rám és nevetve a fotel irányába mutatott. Odakaptam tekintetem és hitetlenül felnevettem.
Thomas lesett ki a támla mögül vigyorogva. Intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám. Amint odaért, megkérdeztem ki-hol van.
~ Rorie a függöny mögött, Chris az állatoknál, Tylor a kanapénál, Melissa nem jött, Miminek meg nem volt kedve játszani, így ő ott van, ahol mindig – ezen meglepődtem, hiszen az említett lány mindig vidám és kizárt dolog, hogy bármiből is kimaradjon.
~ Oké, előhívod a többieket? – Thomas bólintott, én pedig intettem Niall-nek, hogy maradjon ott, majd elindultam Mimi felé. Letérdeltem elé és a térdére tettem a kezem, ezzel felhívva magamra a figyelmet.
~ Mi történt? – kérdeztem meglátva sírástól piros szemeit.
~ Semmi.
~ Mimi…
~ Taylor azt mondta, csúnya vagyok – szipogott.
~ Ne figyelj rá! Tudod, hogy mindig piszkál – azt nem akartam mondani, hogy Tylor még fiatal, hogy észrevegye, milyen szép lány akar barátkozni vele, hiszen Mimi is fiatal még - És… van itt valaki, akinek örülnél – mutattam Niall irányába, mire Mimi odakapta fejét és fél pillanat múlva már nyoma sem volt az arcán bármiféle rosszkedvnek. Felpattant, odarohant az ajtóban ácsorgó fiúhoz és a nyakába vetette magát. Niall csodálkozó pillantására csak nevetve megráztam a fejem és kisöpörtem egy szemembe lógó szőke tincset.
~*~
Gyorsan elrepült a délután. A gyerekek megszavazták, hogy ne játszunk, hanem tanítsuk az ír fiúk, akinek ez nem volt ellenére, így már sok mindent tud.
Miután a kicsikért jöttek a szüleik, Niall-el ketten maradtunk.
Elindultunk hozzánk, de pár perc után megtorpantam, mert a szőkeség is megállt mellettem. Kérdőn néztem fel rá. Alig volt magasabb nálam, de ahhoz éppen eléggé, hogy fel kelljen rá néznem.
-Voltál már a London Eye-nál? – nemet intettem a fejemmel. Nem volt rá pénzünk sosem – Akkor épp itt az ideje.
~De nem hoztam pénzt – értetlenül nézett rám, s már azt hittem, nem értette a jeleket, de aztán megszólalt.
-És? Nem gondolhattad komolyan, hogy hagynám, hogy te fizess.
~ Dehogynem. Miért fizetnéd te az enyémet?
-Miért ne?
~ Ez nem így megy – makacskodtam.
-De – ragadta meg a kezem.
~ Niall! Nem lehet. Tanulnom kell. Komolyan.
-Ugyan már. 6 múlt. És csak fél óra a menet! És amúgy is. Kiéheztttél, ennünk kell valamit.
~ Olyan borzasztó vagy – vigyorodtam el.
-Csak éhes.
~ Akkor hová megyünk?
-Nando’s?
~ Jól van. De ha miattad nem tudok tanulni, megbosszulom!
-Igazán nem akarlak megsérteni, de nem nyújtasz valami fenyegető látványt – nevetett fel.
~ Naa – boxoltam bele a karjába ~ Nos, merre van az a híres Nando’s?
-Csak kövessen, hölgyem – nyújtotta karját Niall lovagiasan.
Folytattuk utunkat, immár az ellenkező irányba és nem sokkal később már kajával a kezünkben a híres-neves óriáskerék felé tartottunk.
Mikor odaértünk én már beálltam volna a hosszan kígyózó sorba, de Niall intett, hogy kövessem. Utána siettem, s mire utolértem, már a sor elején állt és a kasszánál ülő csajjal beszélt. Megálltam mellette és vártam. Alig fél perc múlva már be is léptünk egy üres kabinba. Az ajtó becsukódott mögöttünk s indultunk is. Felé fordultam és kérdőn meredtem rá.
~ Oké. Vagy 100 ember áll sorban odakint és mi mégis ketten vagyunk a kabinban. Ezt hogy intézted el?
-Vonzerőm hatása.
~ Most komolyan? – húztam fel szemöldököm.
-Nem hiszel nekem?
~ Nem igazán – ráztam fejem nevetve.
-Most miért? – nyújtotta el az „é”-t kisfiúsan.
~ Nem is tudom… - vágtam töprengős fejet – Talán köze van ahhoz, hogy világsztár vagy.
-Mi? Dehogy – időközben elég magasra értünk ahhoz, hogy látni lehessen London egy részét. Szinte rácuppantam az üvegre, úgy csodáltam a várost. Minél magasabbra értünk, annál több látszott imádott Londonomból. Még soha nem láttam így, ilyen magasról és ennyit egyszerre belőle. Teljesen elvesztem a szépségében.
- Csinálunk képet? Most, hogy ilyen jó  a háttér – bólintottam, mire mellém lépett és átölelte a derekam. Ránéztem, ahogy telefonját elénk emelte – Másik utas híján marad ez – vigyorodott el – Mosolyogj! – engedelmesen mosolyra húztam szám és belevigyorogtam a telefon kamerájába. Ezután még csináltunk pár kevésbé értelmes képet. Ez alatt értek olyanokat, ahol kinyújtott nyelvvel pózolunk, ahol csücsörítünk, ahol szimplán idióta fejeket vágunk és ahol megpusziljuk egymás arcát. Csak reméltem, hogy holnap nem látom viszont a fotókat Twitteren, bár erre elég kevés esély volt. Még megkértem Niall-t, hogy csináljon néhány képet a városról is, majd hozzáláttunk az addigra már teljesen kihűt, de egyébként nagyon finom  ”vacsorának”.  Mire befejeztük, körbeért az óriáskerék.
- Na, ez jó volt.
~Jó? Gyönyörű! Csodálatos! – lelkendeztem.
-Örülök, hogy ennyire tetszett – vigyorodott el a szőkeség – És akkor msot hazakísérlek.
~ Mi? Nem! Kizárt dolog. Így kb. ugyanannyira lakunk. Ha hazakísérsz, kétszer annyit kell menned.
-Nem hagyom, hogy egyedül menj haza.
~Nagy lány vagyok már. Tudok vigyázni magamra – ha mondtam volna, biztosan kicsendül a hangomból némi él.
-Jól van –adta meg magát Niall – De ha hazaértél, írj.
~ Niall! Az  apám sem félt ennyire!
-Oké-oké.
~Köszönöm a vacsorát, a London Eye-t, és, hogy bejöttél a kicsikhez. Láttam rajtuk, mennyire örülnek és én is jól éreztem magam – nyomtam puszit az arcára ~ Szia, Niall.
Sietve fogtam egy taxit és hazafuvaroztattam magam.
Hazaérve egyből Wave-be botlottam.
~ Szia! Vacsit?
~ Nem, ettünk Niall-el – erre a mondatomra felszaladt nővérem szemöldöke, így elmeséltem neki a délután eseményeit, majd kivéve a kakaóm a mikróból ismét felé fordultam.
~ De most megyek, mert még tanulnom kell és hulla vagyok – azért elkértem a telefonját egy SMS-re. Miután tájékoztattam aggódó természetű barátomat hazatérésemtől, visszaadtam a készüléket nővéremnek és besiettem a szobánkba.
~*~
Két órával később diadalmas pillantással dobtam arrébb a biológia tankönyvemet. Végre kész vagyok. Felkaptam a pizsamámként szolgáló pólót és rövidnadrágot és a fürdő felé vettem az irányt. Az ágyán netező Wave árgus szemekkel figyelte minden mozdulatom.
~ Hová mész?
~ Fürdeni. Jössz? – nevetve megrázta a fejét én pedig magamra zártam az ajtót.
Sokáig áztattam magam, s mikor már ki akartam szállni, rávettem magam, hogy hazat mossak.
Alig fél óra múlva frissen mosott és szárított hajjal, alvásra készen léptem ki a fürdőszobából. Mivel Wave még dühös rám a hajnali kis „afférom” miatt – nem mondta, de ismerem -, meg sem  próbáltam beszélgetni vele. Ehelyett levágtam magam az ágyamra és ölembe vettem laptopom. Megnéztem a mail-fiókom, de nem jött semmi üzenet és fellestem a közösségikre is. Sehol semmi. Vagyis mindenhol minden, de engem semmi sem érintett. 2 perc után már éreztem, hogy az agysejtjeim egymás után öngyilkosságot követnek el a Facebook főoldal pörgését látva, így inkább kikapcsoltam a gépet és lekapcsoltam a villanyom.
Behunytam a szemeim és egyből bevillant, mikor Daniel-lel veszekedtünk. Megijedtem,  hiszen sosem beszéltünk ezekről a dolgokról. Persze, nyilván tudom, hogy süket vagyok, de… sosem gondolok bele igazán. Régen édesapám, mikor féltem a sötétben, bejött hozzám és azt mondta, hogy ha valamit sokszor mondogatok, akkor az jelentéktelenné válik. Igaza volt, már nem félek a sötétben. Ugyanígy, mikor megsüketültem, szüntelenül hajtogattam magamban, akár valami mantrát, hogy „süketség”. S így mára ennek a szónak sincs jelentősége. Ámm.. ez nem vált be teljesen. Ha valaki, aki ismer felhozza a témát, és nem csak úgy véletlenül, hanem támadásból, akár csak Daniel, kétségbe esek. Olyankor két dolgot kívánok csak, ám sajnos egyik sem teljesíthető: bárcsak itt lennének a szüleim és bárcsak ismét hallanék. S ahogy ezen gondolkodtam, egy könnycsepp gördült le az arcomon.

4 megjegyzés: