28. fejezet – Vallomások napja

Üdv mindenkinek!

Mióta nem írtam -2 éve...- rengeteget gondolkodtam a blog sorsáról. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindenképpen megérdemel mind a történet, mind ti, az olvasók egy rendes, tisztességes lezárást.Így hát belefogtam, és megírtam a következő fejezetet, amire olyan régóta vártatok. Lehet, hogy mostanra már mindenki elveszítette az érdeklődését a blog iránt, amit teljes mértékben megértek, de ennyivel tartozom. 

Terveim szerint még két rész lesz, esetleg +1, de még semmi nincs kőbe vésve. :)

Jó olvasást!

Bo××× 

A próbával nem volt semmi gond. Furcsa volt, hogy olyan hosszú idő után, míg csupán a kispadról figyeltem nővérem utasításait és mozdulatait, ahogy a táncosokkal összehangoltam mozogtak, most mindenki az én szavamra várt. Nem volt semmilyen fegyelmezési gond, nem voltunk csúszásban, minden a legnagyobb rendben volt. És ez tűnt a legfurcsábbnak. Waverly-nek igaza volt, tényleg a fejemben volt minden mozdulat, csak szabadjára kellett engednem őket, így hát igyekeztem az ösztöneimre és megérzéseimre hagyatkozni, de be kell valljam, a srácok bíztató pillantásai sokat dobtak az önbizalmamon.

Hihetetlenek. Alig másfél hónapja, hogy ismerem őket, és mégis, tűzbe mennék értük. Az, ahogy mindenen végigsegítettek nem csak engem, de Waverly-t és az egész családomat is, és mindezt egyetlen zokszó nélkül, dalolva és önként, az… még mindig felfoghatatlan számomra. Rengeteg mindent köszönhetek nekik, és most nem kifejezetten arra gondolok, hogy nem kerültünk utcára vagy, hogy visszakaptam a hallásom. Nem. Arra gondolok, hogy mennyivel gazdagabb vagyok érzelmileg és lelkileg is, mióta megismertem őket. Már nem félek többé, hogy egyedül maradok, hogy szürke kisegérként fogom leélni életem hátralévő napjait, mert tudom, hogy nekik mindig fontos leszek. Adnak a szavamra, a legjobbat akarják nekem, ahogyan én is a legjobbat akarom mindannyiuknak és tényleg értékelnek. Niall-t pedig még külön ki sem emeltem. Életem első barátja. Mármint barát barátja. Hivatalosan. Szó szerint az egész világ előtt felvállaltam a barátnője vagyok, ami borzasztó sokat jelent. Nem azért, mert most híressé válhatnék, vagy mert mindenki ismeri a nevem. Dehogy. De a tény, hogy nem csak, hogy felvállal, de büszkén emlegeti a nevem, ha kérdezik, megmelengeti a szívem. Nem is kívánhatnék törődőbb, elfogadóbb, magával ragadóbb és szeretni valóbb barátot magamnak.

Gondolataimból Niall szakított ki, aki hátulról átölelve puszit nyomott az arcomra.

-Min merengsz? – kérdezte, miközben a tükörben figyelte, ahogy átcseréltem a pólóm egy kényelmes, virágos ruhára. Persze zavarban is lehettem volna előtte, hiszen még semmi komolyabb dolog nem történt közöttünk, de valamilyen számomra is ismeretlen okból kifolyólag nem voltam.

-Semmi érdekesen. Csak belegondoltam, milyen furcsa, hogy ilyen rövid ideje ismerjük egymást, és mégis olyan, mintha már évek teltek volna el az első találkozásunk óta. Annyi minden megváltozott… És én mégis, vagy épp emiatt mennyire bízom bennetek – Fél szemmel rápillantottam, miközben leguggoltam, hogy megkeressem a cipőmet a táskában. Láttam a tekintetében a hirtelen megilletődést, lehet, hogy hirtelen jött neki ez a kis vallomás. De hát ő Niall, tudja kezelni ezeket a helyzeteket.

-Tényleg szokatlan. De épp ez benne a jó, nem?

-Azt hiszem. Bár kicsit ijesztő… - huppantam a földre, hogy bekössem a tornacipő fűzőit. – Kérdezhetek valamit, Niall?

-Bármikor – nézett rám azzal a szívmelengető mosolyával.

-Mi a garancia arra, hogy nem veszítelek el? – A szemébe néztem, ahogy kötöttem, és azt hiszem, a szememben talán tükröződhetett a tényleges aggodalmam, mert egy pillanatra komolyra vette a szót.

-Nincs rá garancia. Tudod, amikor híresek lettünk, az egész világunk a feje tetejére állt. Előtte sem voltam soha túl népszerű, csupán egy-két barátom volt. Aztán, ahogy megismertem a srácokat, bejutottunk, és szombatonként továbbküzdöttük magunkat, hirtelen mindenki velem akart barátkozni. És bár a szívem vágyott rá, hogy végre én legyek a középpontban, hogy megmutathassam, igenis érek valamit, az agyam tudta, hogy nem így szeretném elérni. Nem hamis barátokkal, akik csak azért vannak velem, hogy ők is szert tehessenek 15 perc hírnévre. Így hát nyitott voltam, és vagyok is, de mindig megválogatom, kire szánok több időt és energiát egy kedves mosolynál, egy autogramnál vagy egy fényképnél. Te azok közé tartozol, akikre szánok. Te vagy az a lány, akire életem talán összes percét szánni szeretném, és ezt már akkor tudtam, amikor együtt ettük a KFC-s csirkéinket azon a padon. Persze, ez nem jelent semmi. Nem ígérhetem meg, hogy örökké együtt leszünk. Fiatalok vagyunk, előttünk az élet. Nincs garancia rá, hogy „Most és mindörökkön örökké”. Csak azt tudom, hogy fontos vagy nekem és mindent meg fogok tenni, hogy ezt te is érezd a nap minden percében.

Míg beszélt, leguggolt velem szembe, hogy a szemembe nézve mondhassa el, amit szeretett volna. Csak néztem abba a gyönyörű, kék szempárba, és abban a pillanatban elhittem minden egyes szavát. Teljesen igaza volt. Nem számított, mi fog történni egyszer, a jövőben. Nem szabad hagynom, hogy a jövőtől való félelem eltántorítson attól, hogy éljem a jelenem úgy, ahogy nekem tetszik. Ahogy befejezte, egyszerre mozdultunk, és a szánk összeért. Immár sokadik alkalommal, de mindig úgy éreztem, mintha az lenne az első. És még mindig elpirulva néztem rá, miután véget ért, lesütött szemekkel. Erre ő csak nevetett, és segített összepakolni, majd kezünket összekulcsolva indultunk a kocsihoz, ahol már vártak ránk a srácok. Ahogy közeledtünk, az autóból kihajolva kurjongattak és cuppantgattak, mire csak nevetve ráztuk a fejünket, és csak hogy bosszantsuk őket, gyors csókot nyomtunk egymás szájára. Utunk egyből a Wembley-be vezetett, ami az esti koncert helyszíneként szolgált.  Mind kiszálltunk a kocsiból, Niall cipelte a gitárját, majd szépen elindultunk befelé. Ahogy beértünk, szinte sokkot kaptam. Az a hely… hatalmas! Elképesztően. Mire elértük a színpadot, még mindig nem tértem magamhoz. Folyamatosan felfelé nézelődtem, forogtam, el sem hittem, hogy ott vagyok, és nemsokára több ezer ember előtt fogok táncolni. Persze, nem én leszek a középpontban, de azért mégiscsak látszani fogok.

-Hú. Hát ez elképesztő! Ti mindig ilyen helyeken léptek fel? Mert akkor szerintem én is beállok hivatalos sztárnak. Óriási! És ez a hely nemsokára tele lesz visítozó tinédzserekkel és a szüleikkel, akik inkább a halált választanák. Fantasztikus…

Mivel a többieknek ez már megszokott volt, csak egy hely a sok közül, érdeklődve figyelték, milyen hatással van rám a stadion monumentális méreteivel és tereivel. Nevettek, ahogy szabadjára engedtem a gondolataimat, de közben igyekeztek kedvesen a tudtomra adni, hogy le kéne nyugodnom.  Egy pillanat alatt magamra erőltettem a profizmus álcáját, jóllehet, belül még mindig csodálkoztam és ámultam. Egy férfi, aki valószínűleg a hely igazgatója/tulajdonosa lehetett megmutatta, merre lesznek az öltözők. A táncosoknak csak másfél óra múlva kellett érkezniük a főpróbára, szóval még volt időnk bőven.

Egy pillanatra egy számomra szokatlan gondolat ötlött fel a fejemben, ami hirtelen igencsak vonzónak bizonyult, és ami a legfurcsább, egyáltalán nem ijesztett meg.

-Mindjárt megyek srácok, csak még egy kicsit szétnézek a nézőtéren – szóltam oda a fiúknak, akik tudomásul véve kijelentésem bólintottak és folytatták útjukat az öltözők felé. Niall kérdő tekintettel fordult felém, ahogy elengedtük egymás kezét, de miután megnyugtatóan rámosolyogtam, ő is csatlakozott barátaihoz.

Hátraszaladtam a hangpulthoz, hogy megkérdezzem a technikusokat, ha próbálgatják a fényeket és a mikrofonokat, akkor felmehetnék-e a színpadra énekelni egyet. Nem volt kifogásuk a dolog ellen, hiszen így könnyebb dolguk volt. A kezembe nyomtak egy mikrofont, én pedig visszabaktattam a színpadra. Mivel nem volt semmiféle alap, ami segítséget nyújthatott volna, nem volt mire várnom. Egy másodpercig gondolkodtam, míg végül az egyik régebben íródott dalomat, a 1996-t kezdem el énekelni. 

~At ten past three in the afternoon
In 1996 an eight pound baby arrived
That was me
I don’t know why I was brought to life
But I swear that I’m the luckiest girl alive
To be part of this family

And now I miss the times
When you’d hold my hand
When I’m crossing the road
You’d never let me fall
Until it was time for you to let me go
And who knows when you’re old and grey
Who you’re gonna grow up to be
But every day I love you more
You did it all for me

A szívemből szóló dalszöveg betöltötte az egész arénát, bár néhol halkabb, néhol hangosabb változatban. Természetesen belém nyilallt, milyen fantasztikus lehet ezt az érzést minden este megélni ráadásul több ezer ember előtt, akik szeretik a zenét, amit én írok. Akiket én inspirálok. Egyszerűen… felemelő.

A végére már meg sem próbálom nyitva tartani a szemem, hiszen a fénytechnikusok a munkájukat végezve majdnem megvakítottak, így a könnyebbik utat választva inkább csukva tartva a szemem énekeltem az utolsó sorokat.

~And how I miss the times when you’d hold my hand
When I’m crossing the road
You’d never let me fall
Until it was time for you to let me go
And who knows when you’re old and grey
Who you’re gonna grow up to be
But every day I love you more you did it all for me
And every day I love you more you did it all for me 

Gyér taps hangzik fel a közönség soraiból, ám mivel úgy sejtem, a technikusoktól származik, nem nyitom ki a szemeim, csak mosolygok, és belekezdek egy újonnan írt dalba, melynek címe Yours, és mely megmelengeti a szívem és örömmel tölt el.

~ The moments we can own
You catch me in your eyes
That beauty on my pillow
They holds me in the night

And now I would find my strengh to untape my mouth
When I used to be afraid of the words
But with you I've learned just to let it out
Now my heart is ready to burst

Bárki, aki csak egy percig is jelen volt az életemben az utóbbi majdnem két hónapban, érezheti, hogy ezt a dalt Niall-nek írtam, egyfajta vallomásképpen. Érezve, hogy épp nem világít rám egyik reflektor sem, kinyitom a szemem, és meghökkenve veszem észre, hogy a srácok az első sorban ülnek, közvetlenül mellettük pedig a zenekar tagjai szentelik teljes figyelmüket nekem, a hangomnak. Az első pillanatban figyelmeztetnem kell magam, hogy nem állhatok le, hallottak már énekelni, tetszett nekik, szóval nincs semmi gond. Ám a második pillanatban rájövök, hogy erre semmi szükség. Minden, amire szükségem van, az egy személy, akinek a szemébe nézve megnyugvásra lelhetek. Így hát Niall szemeiben elveszve, óvatos mosolyt küldve felé éneklem az utolsó sorokat tudván, minden szó igaz.

~ Cause I, I feel like I'm ready for love
And I wanna be your everything and more
And I know every day you say it
But I just want you to be sure
That I'm yours

That I'm yours