26. fejezet - ¡Buen día!

Drága-drága olvasóim!

Igazából nagyon sok mondani valóm lenne, de csak a lényeget emelem ki.

Végül nem hoztam az "Egy hónap Londonban"-t, elkészültem vele, de nem találtam elég jónak. Szóval marad jövő nyárra :) Azért remélem, a másik one shot-nak örültetek! :D

Iszonyatosan-elképesztően sajnálom, hogy közel két hónapig nem volt rész! Tényleg, el sem tudjátok képzelni!  De tanultam, tanultam, dolgoztam, tanultam, aztán pihentem egy kicsit, és megkezdődött a suli. De most már visszatértem, és gőzerővel dolgozom az új történeten, valamint ennek és a másik blogomnak a befejezésén!

Már nincs sok hátra ebből a történetből, egy-két, esetleg három fejezet, és sajnálom, hogy a végére kuszálódik össze a történet, nem így terveztem az elején! 

És a végére a legfontosabb: KÖSZÖNÖM Nektek! El sem hiszitek, mekkora örömöt jelent nekem, hogy: míg nem voltam, kaptam plusz egy olvasót, valamint *dobpergés* 21,057-nél tart az oldalmegjelenítés-számláló!! Mikor elkezdtem, ilyenre még csak gondolni sem mertem! Köszönöm <3

Kitartás a sulihoz, és jó olvasást!

Puszi:

Bo×××

~ Mira ~

-Gyerünk srácok, már nincs sok hátra! Lányok, ügyesek vagytok – bólintott nővérem kedvesen a
táncoslányokra, míg én a tételek közé bújva néztem át az anyagot a holnapi spanyolvizsgára. Az utolsó nap… Jól kell teljesítenem, hiszen az elsőt elbaltáztam, tisztában voltam vele. De akkor eléggé le voltam sokkolva, nem hiszem, hogy hibáztatni lehetne érte.

Nosotros…

A spanyol szavak ismételgetéséből ijedt sikolyok rántottak ki, mire felkaptam a fejem, és megrettenve rohantam oda nővéremhez, aki teljesen elfehéredve feküdt a padlón a táncoslányok és az öt fiú gyűrűjében.

-Engedjetek! – kiáltottam, bevetettem magam a körbe és letérdeltem Waverly mellé a földre.

Jártam elsősegély tanfolyamra, tudtam, mit kell tenni. Miközben kitapintottam a pulzusát, utasításokat adtam ki.

- Valaki! Vizet, törölközőt és cukrot!

- GYERÜNK! – ordítottam, mikor senki nem mozdult. Kétségbeesett, mégis tekintélyt parancsoló hangomra végül a legtöbben mozgásba lendültek, hogy odahozzák hozzánk a szükséges dolgokat.

Szemem sarkából láttam, hogy Harry tárcsázott.

- Kit hívsz? – kérdeztem.

- A mentőket – tárta szét karjait amolyan „kell ezt még magyarázni?” stílusban.

- Ne! Tudom kezelni. Aztán ha be akar menni, bevisszük – mondtam, miközben ismét nővérem arca fölé hajoltam, és paskolgatni kezdtem azt. Pár másodperc elteltével, mikor semmit nem használt a dolog, én pedig már könnyektől homályosan láttam, ismét ellenőriztem a pulzusát. Kissé megnyugodtam, mikor megéreztem a gyenge, de egyenletes szívverését.

- Hol vannak már a táncosok?! – kiáltottam enyhén hisztérikus állapotban, de azért a lélekjelentlétemet valahogyan megőrizve, és láttam Niall-en, hogy legszívesebben odajönne megölelni, de aztán nem tette. A másik négy fiú is ki volt akadva, úgyhogy Harry végül vetett rám egy gyors pillantást, és Liam noszogatására hívta a mentőket.

Pár másodperc még kellet, mire mindenki visszaért. A cukor későbbre kellett, hátha csak leesett a vércukra, a vízzel le akartam önteni az arcát, hátha a hidegtől felébred, de végül nem tettem, mert bepánikoltam, hogy mi van, ha megfullad. Szóval tök felesleges volt minden…

Nem sokkal később meghallottuk a mentő szirénájának fülsüketítő vijjogását, és Louis kirohant, hogy megmutassa az utat a teremig.

A mentősök pár perc alatt felmérték a helyzetet, és próbáltak félretolni. Nem jártak sikerrel, egyszerűen képtelen voltam otthagyni a nővéremet, még akkor sem, ha tudtam, hogy profik kezében lesz. Végül a mentős könyörgő pillantást vetett Harry-re, aki barátom segítségével két oldalról átfogva elhúzott onnan, nem törődve folyamatos kapálózásommal és kétségbeesett kiabálásommal. Mindketten vasmarokkal tartottak, míg Waverly föl nem került a hordágyra. Akkor viszont kitört belőlem a zokogás, egyszerűen túl sok volt. Kitéptem magam a göndörke kezei közül, és Niall-höz fordultam, hogy aztán mellkasára hajtva a fejem keserves sírásba kezdjek. Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam leállítani a könnyek áradatát, most még Niall simogatása sem segített.

Mérhetetlenül dühített a tudat, hogy nem tudtam segíteni, hogy felesleges volt az a sok óra, amit direkt azért vettem, hogy ilyen helyzetekben tudjam, mit kell tenni. Legszívesebben megütöttem volna valakit vagy valamit, de végül nem tettem.

Liam közben elintézte, hogy a táncosok hazamenjenek; közölte velük, hogy mindenkit értesítünk, ha a nővérem jobban lesz, majd miután a mentősök elhajtottak, kocsiba szálltunk, és elautóztunk a kórházba, ahol idegesen vártuk, mi lesz az eredmény, míg a srácok negyedóránként váltották egymást mellettem, próbálva lelket önteni belém.

~*~

Mikor közöltem, hogy nem megyek be az érettségi utolsó napjára, apu is, és a srácok is egyhangúan hurrogtak le, Louis nagylelkűen még azt is közölte velem, hogy „Ne legyek ostoba”. Aztán reggel, a kórházból –merthogy evidens, hogy nem mentem haza- Niall elkísért a suliig, ahol inkognitóban megvárta, míg bemegyek az épületbe, sőt, szerintem a vizsga kezdetéig ott szobrozott a bejáratnál takarásban. De lehet, hogy csak én vagyok paranoid…

Amikor a szekrénynél, ahová beraktam a pulcsim, találkoztam Emily-vel, rendesen kiakadt.

-Mi történt a fejeddel? Sírtál?! Miért nem vetted fel tegnap a telefont?! Mi történt?! Mira, válaszolj már! – üvöltötte gyakorlatilag a képembe, amit én már megszoktam, a körülöttünk várakozók azonban eléggé megrettentek.

- Waverly… - kezdtem, de elcsuklott a hangom.

- Mi történt Wave-vel? – faggatott, belőlem pedig, akárhogy is próbáltam visszatartani, kitört a sírás. 24 órán belül sokadszorra. Mondhatnám úgy is, hogy a tegnap délutáni próba óta kisebb megszakításokkal folyamatosan bőgtem az aggodalomtól, amit egyetlen nővérem iránt éreztem.

- Összeesett a táncpróbán, és nem tudjuk, mi a baja. Egész éjszaka bent voltam a kórházban apuval meg a srácokkal, akik bejöttek, és nem is mentek haza, de semmi nem történt. Egyszer kijött egy orvos, de csak annyit mondott, hogy még nem tud semmi konkrétat mondani, talán majd reggel. Ekkor közöltem mindenkivel, aki ott volt, hogy márpedig nem jövök be ma az utolsó napra, ugyanis szeretném tudni, mi történt a nővéremmel, aki kicsi korom óta vigyáz rám, merthogy aggódom érte, ők meg közölték, hogy márpedig bejövök és mindenki lehurrogott, hogy ne legyek idióta, ostoba és hasonlók, meg ne szúrjam el az életem, Waverly sem szeretné, ha miatta kihagynám az utolsó napot ezzel tönkretéve a jövőmet! Mintha meghalt volna! És annyira ijesztő volt már csak belegondolni is, hogy rám tört a hányinger. Aztán nem tudtam visszatartani. De aztán jobban lettem. Viszont Wave-ről még mindig semmi hír, és nem néztem át a spanyolt tegnap délután óta, úgyhogy gyakorlatilag semmit nem tudok, de úgy érzem, jelen pillanatban nem érdekel. Niall meg kint szobrozik a suli mellett, a bokrok között, hogy megbizonyosodjon róla, hogy „bent maradok a vizsga alatt” – válaszoltam a kérdésére egy szusszal, ő pedig egy percig pislogás nélkül meredt rám, majd egyetlen szó nélkül, szorosan átölelt, én pedig úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta.

Később sem szólt semmit, csupán a szemembe nézett, ezzel biztatva, majd megálltunk a terem előtt, ugyanis névsor szerint én következtem. Hatalmasat sóhajtva léptem be a terembe, ahol szembeköszönt velem 4 tanár, plusz az elnök.

-¡Buen día! – köszöntem, és beljebb léptem.