24. fejezet - Kilakoltatás?!

Halihó! Na, itt egy fejezet. 10 napig bírtam a blog nélkül, mostanra viszont annyira hiányzott az írás, ez a történet, hogy bár éjfél lesz -és tanulnom meg aludnom kéne-, mégis leültem, és megírtam. Azt hiszem, nem sikerült annyira jóra, de azért remélem, megelégedtek vele. :)

Hű, a Bloglovin'-on már 29-en követitek a blogot. El sem hiszem! (Egyébként megsúgom, hogy most csinálok egy másik ugyanilyen követős dolgot, ahol tudjátok követni a blogot. Hasonló, mint a Google Reader és a Bloglovin'.) Köszönöm Nektek!! Elképesztőek vagytok <3

Kaptam egy kritikát, amit a Kritikák fülben tekinthettek meg, legalul. Komolyan, mióta írok, nem kaptam még ilyet! Nagyon-nagyon feldobott!! Ezért is hálás vagyok Miss Sunshine-nak!

Az új design ismét Eliza munkája, amit nagyon köszönök Neki, drága barátnőmnek!

Hű, mennyi minden mondanivalója gyűlik össze az embernek, ha 10 napig nem ír ^^

Mindenkinek kellemes olvasás, puszi:

Bo×××

~ Mira ~

Az első napot rendesen elbaltáztam. Próbáltam a matek feladatokra koncentrálni, de egy idő után gyakorlatilag kikapcsolt az agyam, és kellett neki pár perc a regenerálódáshoz. Aztán folytattam, viszont akármennyire erősen is próbálkoztam, végig az a nyomorult cikk járt a fejemben, és az, hogy Em vajon hogy teljesít. Végül minden feladathoz írtam valamit, de közel sem sikerült olyan jól, mint amilyenre eredetileg terveztem. Ezért rendesen ostoroztam is magam.

Legjobb barátnőm eleinte próbált vigasztalni, de amint rám terelődött a szó, automatikusan rá, vagy másra tereltem a szót. Bármit, csak ne kelljen felemlegetni a bénázásomat. Elég lesz odaállni a családom elé, és közölni, mindent elrontottam. Tudtam, hogy inkább a médiát, és Niall-t fogják kibáztatni helyettem, de… ezt nem hagyhattam. Ismerem Niall-t, és bízom benne. Tudom, hogy sosem gondolta így, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a cikk nyilvánosságra kerülését megakadályozza. Nem hagyhatom, hogy őt bántsák. Az nekem fájna.

-Mira! Mira! – gondolataimból Emily-nek sikerült kirángatni azzal, hogy a nevemet hajtogatta, és az orrom előtt csettintgetett. Mikor ráemeltem tekintetem, elmosolyodott. – Hol jártál?

- Nála… Én… Nem haragszom rá. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem az ő műve. A matek írásbelim meg teljes mértékben az én hibám. De megoldom. Minden rendben lesz – ismételgettem inkább magamat győzködve, mintsem barátnőmet.  Idő közben befordultunk az utcánkba, és azonnal felfigyeltem a házunk előtt parkoló éjfekete autóra. Hirtelen nagyon rossz sejtésem lett, így megragadva Em karját rohanni kezdtem az otthonom felé. Sprintelésünknek köszönhetően alig pár másodperc alatt a bejárat előtt álltunk. Óráknak tűnő másodpercekig próbáltam kinyitni az ajtót kulcsommal, de kezem remegése megakadályozott. Nagyon rossz előérzetem lett, és mintegy ezt igazolva, eleredt az eső. Szerencsére a mellettem álló lány kikapta a kezemből a kulcsokat, és ő igyekezett bejuttatni minket a házba. Sikerrel járt, így kinyílt a repedéses fa ajtó, és szemünk elé tárult a nappalinak kinevezett helységben nyomorgó két feketébe öltözött személy, apu, anyu, aki ismét alig tudott magáról, és a nővérem. Érkezésünkre mindannyian felénk kapták a fejüket, én pedig Weve-t néztem meredten. Történt valami…

A fekete-párosra tévedt a tekintetem. Az egyikük egy alacsony, de annál tekintélyt parancsolóbb nő volt, fekete kosztümben, és magas sarkú cipőben. Ruhájához hasonlóan a haja és fekete volt, felkontyolva hordta. Szikrázó tekintete olyanná tette, mint valami gyilkost. Merev testtartása elárulta, hogy ideges, és bár próbálta fegyelmezni lába mozgását, nekem feltűnt, hogy egy kicsit mozgatta. A másik egy férfi volt, akit úgy két méter magas lehetett, mézbarna haza apróra volt nyírva, és mondanom sem kell, szintén feketében virított. Öltöny, „ünneplő” cipő, és ugyanaz a merev beállás, mint a társánál. Ha a nőnél azt hittem, tekintélyt parancsoló a szeme villanása, akkor ennél a pasinál talán a megfélemlítő szót használnám. Komolyan, úgy néztek ki, mint valami halál-osztag.

Észbe kapva beljebb léptem, és kezet nyújtottam a két idegennek.

- Stella Hazel – mutatkozott be a nő, miközben tetőtől talpig végig mért.

- Mira Black.

- Luke Horner – lépett elém a férfi is, majd Em kezét is megszorongatta.

Egy pillanatra sikerült elkapnom apám ideges pillantását, amitől idegesen megborzongtam.

-Mi történt? – több kérdés zakatolt a fejemben, de inkább azt tettem fel, amelyiket a legfontosabbnak tartottam, mintsem elárasszam őket kérdésekkel, és gyerekesnek, neveletlennek könyveljenek el.

Egy percig senki nem szólt, végül Stella magához vette a szót, és felém nyújtott egy lapot, miközben beszélt.

-Kilakoltatási engedély.

Csak ennyi, de az ereimben szabályosan megfagyott a vér. Mi van?

- Hogy? – vontam fel a szemöldököm, mire apám megköszörülte a torkát, és áll vakargatva elmagyarázta a helyzetet.

- Khmm… úgy áll a helyzet, hogy kilakoltatnak minket. El kell mennünk. Van rá… - belenézett a saját kötegébe, majd ismét rám emelte tekintetét. – Pontosan 5 napunk.

- Mi?! – emeltem fel a hangom. Nem költöztethetnek ki minket csak úgy! – Mégis miért?

- A ház mérete nem felel meg a bent lakók számával.

- Úgy érti, hogy kicsi a ház – mondta lassabban Wave, ugyanis Stella iszonyatosan hadart, az én fülem meg még mindig nincs teljesen hozzászokva a hangokhoz, így összpontosítanom kellett, ha meg akartam érteni, amit mond. De nem sikerült, így nővérem elismételte. Egy hálás pillantás kíséretében küldtem felé egy bosszúsat is. hogy lehet ilyen nyugodt?! Most közölték, hogy el kell hagynunk a házat, amire nincs egy hetünk sem, ő meg tök nyugodtan álldogál ott, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk ezzel a két sznobbal itt!

- Rendben – bólintottam dacosan, majd aprót biccentve Stella és Luke felé –mintegy köszönésképpen- megcéloztam a szobámat. Beérve nem érdekelt sem a az idióta iskolai egyenruha, sem az érettségi, de még csak anyám állapota sem. Levágtam magam a földre az ajtó mellé, és keserves sírásba kezdtem. Nem szerettem sírni, most mégis megtettem. Ez volt az otthonom, mióta eljöttünk az árvaházból. Itt nőttem fel, minden emlék –jó és rossz egyaránt- ide köt. Nem mehetünk el! Nem is kicsi! Pont jó! Ők laknak benne, vagy mi?! Ha elférünk, miért szólnak bele?! Sirattam a kedvenc helyeimet, amiket hamarosan sosem látok többé. Sirattam a rejtett zugokat, ahol meghúzhattam magam, mikor bújócskáztunk. Még azt az átkozott szekrényt is sirattam, ahol anyám rejtegette a piáit!

A nagy sírás közepette fel sem tűnt, hogy valaki bejött a szobába. Mikor azonban óvatosan felém indult, és megláttam az árnyékát, felnéztem. Nem jött közelebb. Kezében a reggel látott napilapot gyűrögette, és várt az ítéletemre. Ahogy a szemébe néztem, még a könnyeim fátylán át is láttam megcsillanni benne különböző érzelmeket, melyeket nem tudtam hová tenni: félelmet, együttérzés, bánatot és… és szerelmet. Olyan szerelmet, amit én is éreztem. Olyannyira szeretni valakit, hogy az már fáj. Hogy egyetlen dologtól félek: attól, hogy összetöri a lelkemet. Már nem is a szívemet féltettem. A mi kapcsolatunk mélyebb annál. Már a lelkemet fenyegeti.

Nem mert közelebb jönni. Félt, hogy elutasítom a cikk miatt. De nekem szükségem volt rá. Jobban, mint bármikor. A cikk ráér később is, ezért csak felnyúltam, megfogtam puha kezét, és lehúztam magamhoz. Ő pedig letérdelt és átölelt, én pedig olyan szorosan viszonoztam a gesztust, hogy beleszédültem.

- Szükségem van rád - suttogtam, miközben annyira összeszorítottam szemeimet, hogy csillagokat láttam.