22. fejezet - Nem!

Sziasztok! Itt a rész, bár, ezt felesleges kiírni, hiszen látjátok. ^^

Hű, nektek már csak egy nap, és VAKÁCIÓ! Ki-mit tervez a nyárra? Mindenhez jó szórakozást kívánok!

Egyébként, be kell valljam, hogy mostanra terveztem a blog bezártát. A nyári szünet elejére. De nem állok le, most kezdek csak belejönni. Elképzelhető ugyan, hogy majd a nyár közepe felé szüneteltetem a sulikezdésig a blogot, ha nem lesz időm írni, de ha ez be is következik, szeptemberben folytatom a történetet, és csak remélni merem, hogy velem maradtok! 

A One Shot-ról csak annyit, hogy alakulóban van, de nem tudom, mikorra lesz kész. Azt tuti hozom a nyár elején valamikor! 

Mindenkinek kellemes olvasást, puszi:

Bo×××

~ Niall ~

- Nem! – kiáltottam magamból kikelve, míg a fiúk, akik két oldalamon ültek aggódva kapkodták tekintetüket hol rám, majd idegesen a menedzsment tagjai felé, de nem szóltak.

- De, Niall. Gondolj a nevetekre! Ismét egy jó cselekedet! A sajtó, és a rajongók egyaránt értékelnék! – nézett rám ugyanolyan nyugodtsággal az egyik tag.

- De nem érdekel a nevünk! Nem használok ki egy lányt! Semmit nem hozhat le a sajtó Miráról! Nem egyezem bele – erőltettem nyugodtságot magamra. Ha kiakadok, csak gyerekesnek gondolnak, és nem segít. – Nézzétek. Semmi baja nincs. Ép, de ha nem is lenne az, akkor sem adnék engedélyt semmiféle cikkre. Senki nem érdemli meg azt a fajta figyelmet.

- Ne legyél ostoba, Niall – villant rám egy eddig hátrébb álló férfi tekintete. – Látom magam előtt a főcímet: „Niall Horan. A srác, aki segített egy beteg lánynak.” – mutatott maga elé a kezével mosolyogva. Ha nem ismerem volna, azt mondtam volna, büszke. De nem volt az. Egy kicsit sem. Ahogyan a többiek sem.

- Nem segítettem neki. Járok vele. Szerelemből, aminek köze sincs a szánalomhoz.

- Ugyan már. Közülünk mindenki tisztában van a ténnyel, miszerint ti fizettétek a műtétjét – nézett rám lesajnálón, én pedig megelégeltem, és dühösen felpattantam.

- MERT SZERETEM! – adtam hangot a fejemben zakatoló gondolatok egyikének erősen kihangsúlyozva mindkét szót. – És nem érdekel, mit gondoltok. Hagytam, mind hagytuk, hogy mindenféle hír terjengjen rólunk. Mert az életünkhöz hozzátartozik. Elnéztük, oké. De azt nem tűröm, hogy egy ártatlan lányt kihasználjatok, hasznot húzzatok belőle, és ellene uszítsátok a rajongóinkat a média segítségével! – kiáltottam dühösen, majd nem foglalkozva a menedzsment tagjainak döbbent némaságával, vagy a srácok szemében csillanó büszkeséggel keveredő féltéssel kiviharzottam a teremből. Tudtam, hogy tele van az épület előtti tér rajongókkal, így a kint várakozó biztonsági őrök egyike felé intettem, hogy jöjjön velem, és a hátsó ajtó felé vettem az irányt.

- Niall! – nevem hallatára önkéntelenül visszafordultam. – Veled jövök, várj meg – sietett felém Zayn, így bevártuk, majd némán egymás mellett haladva sétáltunk tovább.

Kiérve az épület elé hatalmasat szippantottam a friss, késő délelőtti levegőből, és egy pillanatra lehunytam a szemem, koncentrálva, hogy megnyugodjak. Végig magamon éreztem barátom fürkésző pillantását, mire ránéztem.

-Oké, tudom, hogy nem kellett volna kiabálnom, de eldurrant az agyam. Nem tehetek róla, ha Róla van szó, óvatosabb vagyok. Nem hagyhatom, hogy lehozzanak bármilyen cikket róla! Képzeld el, mekkora felfordulást okozna náluk! Azon a környéken… Az anyja helyzete így is nehéz, az apjának sem akarom megnehezíteni, pedig csak rajtam múlik – hadartam ismét felhúzva saját magam. Zayn a vállamra tette a kezét, és továbbra sem vette le pillantását rólam.

- Én is így csináltam volna. Érthető volt a reakciód, csak kicsit váratlan.

- Ha lehoznak bármilyen cikket róla, én nem tudom, mit csinálok – néztem enyhe kétségbeeséssel a tekintetemben barátomra.

- Nem hiszem, hogy ezek után megteszik. Bár náluk nem lehet tudni – bizonytalanodott el ő is. – Gyere, együnk egyet, közben dumálunk – mosolyodott el alig észrevehetően, de én már olyan rég ismertem, hogy a legapróbb mozzanata is feltűnt.

- A srácok maradnak?

- Aha. Szerintem próbálnak ők is beszélni velük. Majd utánunk jönnek.

- Rendben – bólintottam, és beszálltam a kocsimba, s mikor Zayn is mellettem ült, beindítottam a motort, és elhajtottam. Néha kitekintettem a sötétített üvegen, és mint mindig, most is elképesztett a rajongóink száma, akik nem sajnálva az időt, már reggel óta ott gubbasztottak, hogy legalább egy pillanatra láthassanak minket. Lelkiismeret furdalásom volt, amiért így cserben hagyom őket, de tudtam, ha most megállok, valakinél kiakadok, mert mindenkiben azt a lányt fogom feltételezni, aki megveti, kineveti Mirát a cikk után. Nem kockáztattam, rendületlenül hajtottam tovább.

Az út néma csendben telt. Nekem folyamatosan kattogott az agyam, Zayn pedig tiszteletben tartotta, hogy nem igazán van kedvem beszélgetni. Pár perc múlva, mikor megálltunk tankolni – mert persze nem tűnt fel, hogy majdnem üres a tank -, és fizetés után már kifelé tartottam az autóhoz, egy lány óvatosan megkocogtatta a vállamat, mire hátrafordultam, és jókedvet erőltetve magamra rámosolyogtam.

-Szia!

- Szia – mosolyodott el ő is, és miközben felém nyújtotta a Take Me Home albumot, megkérdezte. – Hogy vagy? – meglepetten néztem fel a CD-ből. Ritkán kérdezik meg a rajongók, hogy hogyan érezzük magunkat, az esetek 90%-ában csak visítanak, képeket akarnak és autogramot, és azt ordítják, hogy feküdjünk le velük. Persze, vannak normálisak is, akik csak halkan odajönnek, és megkérdezik, nem zavarnak-e, és, hogy kaphatnak-e egy közös képet, de legtöbbször csak őrjöngenek. Így eléggé meglepett a kérdés, és válaszként először csak egy „Ó” hagyta el a számat, majd észbe kapva válaszoltam.

- Jól, köszönöm. És neked hogy telik a napod? – kérdeztem vissza.

- Eddig sehogy, de most már tuti jó lesz. Bár, ha meglátják, hogy veled beszélgettem, tuti kitépik a hajam – nevetett fel jókedvűen, amin ismét megilletődtem, végül pedig megmosolyogtam. – De tényleg jól vagy? Mert ha nem, nyilván nem akarod elmondani egy idegennek, csak mindig aggódom értetek. Persze nem csak én, hanem egy jópár barátnőm, és a rajongók is. De tényleg érdekel – igazán meglepett a bátorsága. Persze nem vagyok különleges, de tényleg csak nagyon kevés alkalommal szólítanak meg beszélgetni. Mindenki attól fél, hogy leharapjuk a fejüket, közben meg eszünkben sincs. Úgy döntöttem, nem hazudok egy rajongónknak, hiszen láttam rajta, hogy tényleg kíváncsi, és érdekli.

- Igazából nem. Vagyis, persze, minden rendben van –még, tettem hozzá gondolatban. – Csak bal lábbal keltem fel, és eléggé rossz kedvem van tőle.

- Sajnálom – húzta el a száját, mire elvigyorodtam.

- Nem kell. Úgyis elmúlik. Majd eszek valamit, és minden oké lesz.

- Ebben biztos vagyok – vigyorgott ő is. – Esetleg… kaphatok egy Horan-ölelést? És, tudom, hogy soha többé nem lesz ekkora mákom, így képpel is megörökíthetem az emléket? – félve kérdezte, én pedig teljes természetességgel válaszoltam.

- Persze – tártam ki a karom, hogy megöleljem, majd éppen a képet csináltuk – sokadszorra -, mikor hangot hallottam a hátam mögül, a kocsi irányából

- Niall! Jössz? – szállt ki Zayn, és indult meg felénk, de csak mire odaért, tűnt fel neki beszélgetőpartnerem.

- Szia! – köszönt neki is teljes nyugodtsággal a lány, amit barátom is viszonzott. A lány nála is a hogylétéről érdeklődött, majd szintén aláíratta vele az albumot, és csináltak képet.

- Most mennünk kell, de tényleg örülök, hogy találkoztunk Mallory – intettem a lánynak, aki örömmel integetett vissza.

- Niall! Vidulj fel! A rajongók a vidám srácért vannak oda, feldobja őket – mosolyodott el, én pedig bólintottam.

- Rajta vagyunk az ügyön – ölelt át fél karral Zayn. – Szia!

- Őszintén, kicsit lenyugtatott. Furcsa – ráncoltam a szemöldököm, hiszen a rajongóktól általában felvidulok, és felpörgök, de még nem volt rá példa, hogy esetleg le is nyugodjak. Lehet, hogy azért volt, mert a lányból is nyugodtság sugárzott.

- Ja, kedves volt.

- Csak Perrie meg ne tudja.

- Igen, tuti veszélyeztetve érzi majd magát egy 16 éves lánytól – bólintott komolyan, de a szemében láttam, hogy igazából mosolyog.