14. fejezet - Vigyél haza, kérlek.

Sziasztok! Ismét itt, igaz, egy hétnyi csúszással, de meghoztam a fejezetet. Kárpótlásul a hétvégén kaptok még egy részt, remélem, örültök neki. Esetleg hagyhatnátok egy-két kommentet. :3 

Kinek-hogy telik a szünet? A nyuszi a hóba hozza majd a tojásokat? 

Mindenkinek kellemes olvasást, annál is jobb szünetet, és sok-sok pihenést kívánok!

Bo×××

~Niall~

~Figyelj csak, Mira… utánanéztem  ennek a dolognak. Tudod, ennek az implantátumnak – gondoltam, felhozhatom a témát, mert említette már párszor, hogy mennyire hiányzik neki az, hogy hallja a zenét, vagy egyáltalán, bármit. Az autók zaját, a madárcsicsergést, a beszédet.

~M-micsoda? – arcán teljes megdöbbenés tükröződött, és nem jó értelemben.

~Emlékszem, hogy mondtad, mennyire hiányoznak a hangok, és szerintem ez egy jó ötlet lenne…

~Niall! N-nem értelek! Ha zavar, hogy nem hallok, miért nem mondod? Mert akkor nem találkozunk többet! Meg tudom oldani, de akkor ne egy ilyen szánalmas indokkal hozakodj elő! Miért nem tudtad a szemembe mondani, ha idegesít, vagy zavar?

~Mira, én nem…

~Jézusom, mégis mit gondoltam, mikor belefogtam ebbe az egészbe? Hogy te más leszel?

~Mira! Nem zavar, komolyan, csak a te ér… - de ismét nem hagyta befejezni a mondandómat.

~Nem! Ne magyarázkodj! Értem én… Csak nem tudom, hogyan is gondoltam ezt az egészet. Nem vagy más, ugyanolyan vagy, mint a többi, csak te nem nevettél ki az elején. Nem, te inkább megvártad, míg beléd szeretek, és aztán ott döftél belém, ahol a legjobban fáj. Ez talán még rosszabb… Csak az időmet pazarlom rád – rázta a fejét hitetlenkedve, és elfordult, de még láttam megcsillanni a szemében egy könnycseppet.

Csak néztem, próbáltam felfogni, mit is mondott az imént. Hogy belém szeretett volna? Komolyan? Egy olyan értelmes és okos lány, mint ő belém?

Átmentem a hinta másik oldalára, amerre az arca volt.

~Mira, hallgass m.. –basszus. Ezt nem így kéne. Láttam, hogy elkerekedik a szeme. Oké, próbáljuk újra. ~Figyelj. Én tényleg nem úgy gondoltam. Csak segíteni szeretnék – néztem könyörgően szemeibe, hátha hat valamit.

~Vigyél haza, kérlek.

~Jól van – tényleg nem értettem. Nem akartam megbántani, vagy bármi. Csak szeretném, ha neki jó lenne. Tényleg. De hogy bizonyítsam be neki?

Rám sem nézett, úgy indult vissza a kocsihoz. Az út is szótlanul telt, még csak felém sem pillantott, én meg kezdtem komolyan kétségbe esni. Beszélnem kell valakivel! Zayn – ugrott be egyik legjobb barátom neve azonnal. Tudtam, hogy Mira úgysem fog meghallgatni, így mielőbb hazavittem, s megállva a házuk előtt ránéztem. Vártam, hátha meggondolta magát a „bűnömmel” kapcsolatban, esetleg vártam, hátha egyszer csak vigyorogva közli velem, hogy „Csak viccelt”, de nem tette. Felém fordulva biccentett egyet, majd kiszállt a kocsiból, és besietett a házba úgy becsapva maga mögött a bejárati ajtót, hogy még a zárt kocsiajtón keresztül is hallottam annak hangját. Hatalmasat sóhajtva indítottam be újra Range Rover-emet, és hajtottam a Direction Ház felé.

De hát mi történt?! Fel sem bírtam fogni. Csak.. Áh, majd kipanaszkodom magam Zayn-nek. Csak remélem, hogy otthon van, nem pedig… mondjuk, Perrie-nél.

Olyan sebesen hajtottam, amennyire csak a sebességkorlátozás engedte. A ház elé érve kipattantam a kocsiból, rányomtam a riasztót, és szinte berobbantam a házba.

-Zayn! – ordítottam el magam.

-Hmm? – jött ki értetlenkedve a nappaliból az említett fiú boxerben egy tál popcorn-nal a kezében.

- Gyere, megyünk bulizni – közöltem vele. Nem beszélgetés kell nekem, hanem pia.

- Oké, gyerünk – vigyorgott. Mindig kapható egy kis bulizásra. – De még korán van, nem?

- 6 óra. Jó, akkor várjunk még egy kicsit – elindultam a konyha felé, hogy kiraboljam a hűtőt, és kajába fojtsam a… hát, a bánatom, értetlenségem és idegességem.

Épp egy duplasajtos melegszendvicset tettem be a melegszendvics sütőbe, mikor Zayn megszólalt a hátam mögül, ezzel szívbajt hozva rám.

- Mi történt?

- Jézusom, Zayn! A szívbajt hoztad rám! 

- Pedig téged nem olyan könnyű megijeszteni – vonta fel fél szemöldökét, aztán elröhögte magát. – Na jó, de, csak ez olyan filmbeillő volt. Szóval, mi történt?

- Haragszik, érted?! Megsértődött!! Csak mert feldobtam egy ötletet!!

- Mira?

- Nem, a szomszéd néni!

- A szomszédban bácsi lakik.

- Zayn, ne most.

- Jól van. Mit mondtál neki? – ült le az egyik bárszékre.

- Megemlítettem, hogy van implantátum, és hogy újra hallhatna, erre rávágta, hogy mekkora szemét vagyok, hogy hátba támadtam, mert megvártam, hogy belém szeressen, és utána döftem hátba ott, ahol a legjobban fáj neki! – hadartam egy szuszra.

- Hogy beléd szeresen? Akkor ő most…

- Igen, úgy néz ki. Én meg úgy érzem magam, mint valami utolsó aljas disznó.

- Ez gáz, Niall.

- Gondolod? – néztem rá elkeseredve. – Mit csináljak?

- Szerintem… beszélj Waverly-vel. Ő meg majd beszél Mira-val. Vagy kikaparja a szemed, amiért megbántottad a húgát… - tűnődött, nekem meg elkerekedett a szemem.

- Zayn!

- Mi történt? – csatlakoztak a srácok is meghallva hangunkat. Érdeklődve váltogatták pillantásukat kettőnk között, hátha választ kapnak. Kaptak is, ugyanis Zayn elhadarta egyben, hogy mi is van pontosan.

- Beszéljek Wave-vel? – vetette fel Harry.

- Nem.. ezt nekem kell megoldani. A kérdés csak az, hogy hogyan…

- És az egész randi alatt veszekedtetek?

- Dehogy. Megcsókoltam – vigyorodtam el az emlék hatására.

- Na, akkor a szőke herceg párra talált?

- Nem, a szőke herceg most megy a lovon, és megmenti jövőbeli kapcsolatát – döntöttem el, és felpattanva a székről kisiettem a házból. Aztán visszarohantam, és még betömtem a számba a maradék szendvicset. A fiúk nevetve néztek utánam, ahogy kiviharzottam az ajtón.

Kocsiba szálltam, és amennyire gyorsan tudtam, Miráékhoz hajtottam. Csak remélni mertem, hogy Waverly otthon lesz.

Szinte rátapadtam a csengőre, és sietve hátraléptem, mikor az ajtó kinyílt és megjelent előttem egy 50-es éveiben járó pasas.

- Ömm.. jó napot kívánok, én.. Waverly-t keresem.

- Szia, mindjárt szólok neki – talán ő lehet a lányok nevelőapja.

Nem sokkal később Wave lépett ki a házból becsukva maga mögött a bejárati ajtót.

- Szia.

- Szia. Beszélni szeretnék veled… Miráról.

- Mondta, hogy miről beszéltetek.

- És? – várakozásteljesen néztem rá. Kíváncsi voltam, mit gondol az egészről.

- Nem is tudom… az érem mindkét oldalát látom. Én is belegondoltam, hogy milyen jó lenne, ha újra hallana. Hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden. De… nincs pénzünk ilyesmire. Egy ilyen műtét nagyon drága lenne. És a húgom helyzetét is át tudom érezni… Ez a gyengepontja, azt hiszem, érthető okok miatt.

- De én nem akartam megbántani! Eszembe sem jutott! Csak segíteni akartam…

- Tudom. Akkor most mi legyen? Nem beszélhetek vele helyetted.

Pár percig csak álltunk, és agyaltunk, aztán nekem beugrott valami.

-És mi lenne, ha rábeszélnéd a műtétre? A pénzzel ne foglalkozzatok, azt megoldom. Csak.. azt szeretném, ha boldog lenne. És nem kell tudnia róla, hogy kitől van a pénz.

- Ki akarod fizetni? Niall, nem lehet. Az rengeteg pénz, és nem fogadhatjuk el.

- Figyelj. Először is, ha te nem vagy, még mindig nincs koreográfusunk. Hatalmas segítséget adtál, és ezért nem lehetünk elég hálásak. Hol találtunk volna még egy ilyen jófej csajt? – elmosolyodott, mire elégedettem bólintottam. – Na látod. Másodszor pedig nekem… ez nem pénz. És ha az is lenne, bármikor megdolgoznék érte, ha Mira boldogsága a tét. Kérlek, segíts nekem! Engem meg sem hallgat! Még csak észre sem vesz!

Könyörgőn meredtem az egyetlen esélyemre, hogy Mira megbocsásson. Kínzó némaságban teltek a percek, míg Waverly gondolkodott, végül vonakodva ugyan, de rábólintott. Ahogy felnézett rám, szemeiben a remény szikrája csillogott. A reményé, hogy imádott testvére újra hallhat.

- Renden van. Beszélek vele. De nem ígérek semmit.

- Köszönöm! – öleltem meg és nyomtam egy puszit az arcára.

Reménnyel telve indultam vissza a kocsimhoz, majd mielőtt elindítottam, még visszanéztem a házra.

-Csak sikerüljön - motyogtam magamban.